Vörösmarty Mihály

A HŐS SÍRJA

Sok bajnak utána az ősz dalia
Csend-lakta honába kerűl:
Vészes fiatalkori napjaira
Néz vissza reménytelenűl:
Eltűntenek ifjukor és szerelem,
A vér-teli harcok, a győzödelem.

Fáradtan, elaggva, ez álmaiban
A harc s koszorúk fia él,
S bár álmain a komor ész köde van,
Még lelke busongni kevély.
A sírba letenni ohajtja fejét:
Márvány örökítse s dal üllje nevét.

S hosszú nap után borus éjszaka száll,
Felhőbe huzódik a hold.
Éjfélre a hős rideg álmainál
Felhangzik az őslaki bolt.
Kürt híja ki harcra az ősz daliát;
Végharcra kimenni nem ója magát.

A kürt tova és tova zengve rival,
Rémhangja betölti az éjt.
Megy bátran a hős csatagondjaival,
Érezve veszélyteli kéjt.
Megy zordon utakban a hangok után:
Nagy messze körűle a puszta magány.

S fölzengeni hallja a harc moraját,
A férfiölő viadalt,
Küzdők rohanásit az ércsoron át,
Hall rémületes csatadalt:
Kard, dárda zörömböl, a ló szabadul;
Nagy sebben alélva vitéz ura hull.

A hős tova és tova tévedezőn
A képtelen éjbe halad.
A vérbe borúlt, csata-dúlta mezőn
Elhallgat az éjjeli had.
S rémséges, halotti a csend, a magány
A vad rohanások, a hadzaj után.

Harmadszor kürt riad és szomorún
Véghangja bucsúzva kihal.
S villám sugarában az éji borún
Át rémlik emelt ravatal:
A hős temetőhelye orma felett
Fog bús szobor, a haza képe, helyet.

Sok bajnak utána az agg dalia
Itt békehelyére talál;
Vészes, viadalteli napjaira
A századok éjjele száll.
S míg lelke dicső nyugalomnak örűl,
A hír örök éneke zengi körűl.

1833