MagyarÍrók.hu
MagyarÍrók.hu

Vörösmarty Mihály

A HŰ LOVAG

1

"Ki lesz, ki úgy örűljön,
Oh szépem, jóm, neked,
Mint e szív, mely felé most
Forrón ver kebeled?

Ki lesz, ki úgy szeressen,
Mint én most, tégedet,
Ha távol a világban
Bal sorsom eltemet?

Ki lesz, ki, míg belőle
Egy porszem fennmarad,
Lánghévvel égjen érted
A súlyos föld alatt?

Ki lesz, ki síron túl is,
Az üdvök közepén,
Csak rólad emlekezzék,
Mint hű barátod, én?

Én mégis, drága Róza,
Hívednek menni kell:
Nem férfi, aki nem küzd
Hon ellenségivel.

Letörni távozandom
A pusztító hadat,
S megtérek elfogadni
Kezedből díjamat."

S zokogva, könyben ázva
A lányka ráborúlt,
S bár gond-sanyarta szívvel,
Hős Zámor elszáguld.

S Zámornak útja zordon;
De harca diadal.
Gyász! hogy dicső csatáin
A bajnok oda hal.

Nyomát veszíti a hír,
Nem lelni őt sehol:
S Rózának szíve vérzik,
Rózának könnye foly.

2

Nap, év emészti a bút.
Sok bal tanács után
Szép Róza új menyasszony,
Bár gyenge s halovány.

Szivében gondok ülnek,
S az őr emlékezet
Gyötörni visszahozza
Az eltünt képeket.

De nász előtt s utána
A női szív nem egy:
Gyönyörré olvadoz fel
A jég-oltotta kegy.

S várában elbizottan
Dúskál a boldog úr.
Lélekben, hangszerekben
Mind vígan zeng a húr.

De lenn a tömlöc éjén
Penészes bolt alatt,
Elhagyva szenved a rab
Hallatlan kínokat.

S ha néha víg robajnak
Gyanítva fenn neszét,
A kétség elborítá
Fellázadó eszét;

S szivében fájdalom, bú
S az őrjöngő harag
Emésztő lángjaikkal
Végigrohantanak,

Csendesb lesz, mint a sírlak,
Oly csendes, mint a lég,
Mely a még nem teremtett
Világon nyúgovék.

S e csend kietlenében
Haszontalan mereng;
Mert benn egy átkos élet
Kíntermő magva zseng.

S nem látja senki búját,
Nem hallja semmi lény:
Örömnek háza tombol
A szenvedő fején.

3

"Ki jő az éj lakába,
Suhogva, mint a rém?
Kinek fohásza kél fel
A tömlöc kebelén?

Gazságnak áldozatja,
Ki vagy te, új lakó?
Légy üdvöz! átkozódni
Ha úgy tudsz, mint az ó.

Átkommal én a léget
Felhővé nevelem,
Felhőim tűznyilával
A kínzót üttetem.

Úgy verje őt meg a sors,
Úgy verje őt az ég;
Gyúljon lélekzetétől
Lánggá a tiszta lég,

S mint én, az életpályán
Úgy légyen áldozat
És ördögül szegődjék
Hozzá az öntudat!"

Kínoktól ostorozva
Így szól a régi rab;
Az új alélva rogy le,
Aléltan boldogabb.

De ébred s egy sugártól
Derűl az éji lak,
Hogy Róza s Zámor egymást
Karolva sírjanak.

Zámort a vad bitorló
Rabbá tevén orúl,
A szép menyasszony ékét
Eltépte gyilkosúl.

S most elfajult hevében
Új kéjeket vadász;
Míg lenn az elcsapottal
Megnépesűl a ház.

4

S ismét zajoknak árja
Csapong a bolt felett,
Távol harc hangja tölti
Az éji teremet.

De most a két szerelmest
Nem bántja semmi gond,
Egymás szivében lelve
Szerelmök égi hont.

S mindig zajosb, zajosb lesz
A föld feletti lak,
Míg végre sok csapástól
A boltok omlanak.

S veszélyes résen által
A két fogoly kikel:
Hol állnak, a kemény vár
Most rombolt puszta hely.

5

Hol vagy, te durva zsarnok?
Hol vannak népeid?
Romoknak súlya fekszi
Mindnyájok testeit.

S Rózához mély keservvel
Így szól a hű bajnok:
"Fogadtam és megállom,
Hogy híved maradok

Életben és halálban,
Szólj, drága, mit tegyek,
Hogy szörnyü szenvedésid
S emléke szűnjenek?"

"Sír, amit én kivánok,
A csendes temető."
Így szólal haldokolva
A megcsalt ifju nő.

"Hittem csalárd szavaknak,
Örűltem nélküled;
Egy bűnöm a világon,
S ez ami eltemet.

Ez életem virága
Fonnyadva, tépve már:
Az egy halál maradt még,
Mely nyúgalomra vár."

S ott húny el hű karok közt
A puszta rom felett;
S a tiszta ég borít rá
Örök szemfödelet.

6

S mind pusztább s elhagyottabb
Lesz a bús omladék,
Hol kurta vígalomból
Oly szörnyü lett a vég.

Csak néha éjfelenként,
Vagy fergeteg ha dúl,
Jár rémi arculattal
Egy férfi ott vadúl.

Kitárt kebelre várja
Az ordító vihart, -
S felhíja öldökölni
A sujtó égi kart.

És nem talál nyugalmat,
Nem enyhet bánata:
Lelkében zordonabb még,
Mint künn, az éj s csata.

Egy eltiport világnak
Jár ő ott romjain;
Egy eldúlt angyalarcnak
Mereng vonásain.

Idő és végtelenség
Nem adhat érte mást:
Sem élet - sem halálban
Nem lel vigasztalást.

S nem teste sorvadoz csak
E sajgó bánaton:
Reménye, vágya, lelke
Ott hal ki a romon.

1838 második fele