Vörösmarty Mihály

A KOSZORÚ

Könnyű kebellel, vígan lejtve andalog
Három leány a rétnek síkjain.
"Koszorút kötünk" fölszólnak egyszivün,
S virágszedésre szélleloszlanak.
Kevés üdő, s ím már rakodva megy
Kedvelt helyére mindenik. Zavart
Halomban áll előttök a tavasz
Zsengéinek virító kelleme.

Fon, fűz az első; bont, s meg újra fűz,
Szed, válogat, sok szépet félrevet,
S helyébe gyakran hitványat talál.
Már szinte sínlenek kezében a
Fogyó virágok, végre készen áll
Szülője keblén a csikart remek.
Mit látni rajta? vastagon fonást,
Kötést, s aszályra lankadt életet,
Mely elhaló illatjával kivész.

     A második szökdelve dolgozik,
Sietve fércel össze, amit ér.
Nem válogat, mert minden jó neki.
Sok szépet elrejt, láttat csúfokat,
S örűlve mondván "ím, kész a kötés"
Mutatja rongyos cifraságait.

     A harmadik - ki tudja, mit csinált? -
Szemérmes arccal jő a többihez;
Munkája tetszik, rendes, ép, egész.
S kellőn virítanak kis szálai.