Vörösmarty Mihály

A RABLÓ

Vitorlaszárnyakon
A sajka elröpült;
A sajkán gazdagon
Ékes menyasszony ült.

Menyasszony, ifjú s szép,
De vőlegénytelen,
Orozva vitte őt
Rabló vad tengeren.

A rabló szótalan
És zordon férfi volt,
Csak nem, midőn a bús
Fogoly felé hajolt;

Szelíd és csapodár
Ohajta lenni ott;
De látszék rajta, hogy
Bár kért, akarhatott.

S szilaj fájdalmiban
Borzadva kebele,
Az elszánt ifju hölgy
Átokkal felele:

"A tenger habjai
Nyeljék el fejedet,
Rabló, ki rám vetéd
Átkoztam kezedet.

A tenger szörnyei
Tépjék el testemet,
Ha nálad valaha
Felejtem férjemet."

S a parton, mely felé
A gyors hajó repült,
A halvány homokon
Két játszó gyermek ült.

Csigákból hallgaták
Tenger zugásait;
A rabló megörült
Így lelni fiait.

"Apám!" kiáltanak
Szemlélve a hajót,
"Hoztál kardot nekem
S édes piros bolyót?

Hoztál-e büszke mént
És mézes kenyeret,
Zengő arany madárt,
És cifra szekeret?"

"Asszonyt, egy ifju nőt
Hoztam közétek im;
Kérjétek őt anyúl,
Kis árva gyermekim.

Kérjétek, ápoló
Hogy légyen ahelyett,
Ki föld alatt korán
Lelt gyászos lakhelyet."

S a fürge két fiú
Most föltekintenek;
De a rég várt anyán
Nem jóra sejtenek.

És súgva szól egyik:
"Apám! a hölgy beteg;
Nézd, arca halovány
És tagja reszketeg.

S keserve a beteg
Csigának drága gyöngy:
Anyánk szemében is,
Nézd, fagyva áll a köny."

  *

Kietlen szomorúk
A hölgynek napjai,
Rémséggel iszonyúk
Éjének álmai.

Csak gyilka űzheti
Rablója ostromát,
Ki kérni megszünék
S erőszakosra vált.

"Vagy tőlem hű s örök
Szerelmet elfogadsz,
Vagy nálam zordonabb
Gazdának kezet adsz.

Hazádtól távolabb
Téríthetetlenűl,
Áron bocsátlak el
Vad úrnak örökűl."

Haraggal így beszél
A zordon, s vízen át
Folytatni távozék
Embervadászatát.

  *

Egy kis sziget fokán
A rabló háza van,
Magas sziklák alatt
Sugár fák árnyiban;

Álmokba ringatott
Szél s hab zugásinál,
De fel-felriadó,
Ha szél s hab víni száll;

Előtte a vizek
Végetlen árjai:
Ah oly végetlenek
A rabnő kínai.

Ki adja vissza őt
A szívnek, melyre vágy?
Hajh dúlva s messze van
A szűz menyasszonyágy!

Ki oldja meg nehéz
Sorsának láncait,
S a még sulyosbakat,
Jövője gondjait?

  *

A tenger sivatag,
Halottan áll a part;
Nem tudni, szép időt,
Vagy vár-e zivatart?

A csüllő sír, csapong
A puszta habokon;
A hölgy elszántan ül
Egy lenge csolnakon.

"Vagy élek, vagy lelem
Habokban síromat,
De visszaragadom
Rablómtól magamat;

Megváltom eltiport
Szerelmem eskeit.
Mindenható! vezesd
A hűnek kezeit."

Indúl, elmenne s ah
Rendítő látomány!
A két fiú szalad
A távozó után.

Kezét nyujtván egyik
Eseng oly szívesen:
"Vígy, oh vígy minket is,
Sétálni tengeren.

A tenger szép özön,
Szellője lengeteg,
Tündöklő habjai
Oly lágyan rengenek."

De könyben elborult
Szemét a második
A nőre szegezi,
S ekkép rimánkodik:

"Ne menj el, oh anya,
Vagy vígy el engemet.
Ki ád nekem, ha mégy,
Jó szót és kenyeret?"

A megszánt két fiút
A bús hölgy felszedi,
Alig tudván miért,
S mi végét érheti;

Forgatva egyedűl
Ön gondolatjait,
Vágyának új utat
A végtelenbe nyit.

S a sajkát fölveszik
Nagy tenger árjai:
Nyom nélkül vesznek el
Távolban útai.

  *

A tenger iszonyú,
Ha mélyét fölveti,
Midőn hullámait
Vad szélvész kergeti,

Ha feldúlt síkjain
A barna zivatar
Élőt s halottakat
Éjével eltakar.

Ki az, ki hál'adón
A partot öleli?
A parton tán honát
S övéit fölleli?

Ki az, ki úgy örűl
Menthetni életét?
Az éh tengerben az
Nem hagyta mindenét.

A rabló az, ki most
A partra felköszönt,
Alighogy elhagyá
A gyilkoló özönt.

Népet s kincset hozott
Nejének dús jegyűl,
Azt vélve, feledi
Búját, ha kincse gyűl.

A tenger elvevé
A tenger-adta jót:
Hullámsír temeti
A kincset és hajót.

De megvan, úgy hiszi,
Legdrágább kincse még,
A hölgy, kit semmi ár
Megvenni nem elég;

Megvannak gyermeki,
Az édes két fiú -
Hozzájok fut, rohan
S enyhűl szivén a bú.

  *

Derűlten áll a part
Nap enyhe sugarán;
A tenger elsimul
Lezúgott vész után;

De tört hajó ül a
Mosolygó partokon,
Holtaknak teste úsz
A tűkör habokon.

S a rabló megleli
Üdvének romjait,
Holt-halvány testeket,
A nőt és fiait.

A sárga fürtöket
Iszap keverte be;
Iszappal éktelen
A szép hölgy kebele.

S ő ott áll, mint szobor,
Merő fájdalmiban.
Fájdalma oly rideg,
És oly határtalan.

Vadúl átnézdeli
A messze levegőt;
De sem tenger, sem ég,
Sem föld nem szánja őt.

Ott ég, mint tört hajó
A tenger közepén,
Kit villám gyújta meg
Viharnak éjjelén.

Jámbornak bajban írt
A múlt emléke ad;
Őt bűnök terhelik
És gyilkos öntudat.

1835