Vörösmarty Mihály

A SORS ÉS A MAGYAR EMBER

Rege

A sors előtt (ki légyen
E nagy szeszélyü nő,
Jól tudja minden jámbor)
Áll egy esedező.
Fél vállán ócska mente,
Rezes kard oldalán,
Az üstök hátra kötve
Lóg, mint egy buzogány.

Lóháton rég nem ült már,
De vén bokáiról
Az elpártolt időknek
Vas sarkantyúja szól.

Azonban drága kedve
Már jócskán oda van:
Sirásra ferdűlt szája,
Beszéde súlytalan.

De sors asszonyt (szerencse!)
Épen vigan lelé,
Mert egy nagy égő várost
Pöfékelt felfelé.

Forgószél-pipaszára
Füstölt, mint a pokol,
Mig lenn az árva ember
Veszettül bőg s dobol.

"Mi baj, szivem magyarkám?
Beszéld el szaporán,
Mi kéne még, ha volna?
Kell egy pipa dohány?

Már adtam gazdag földet,
Csatákat, diadalt,
Sok őst és cifra köntöst
És mennyi hivatalt!

De szólj, mi kell? legyen meg!"
Szólt sors és úgy pipált,
Hogy egyre-másra nap hold
Tüszkölve felbakált.

De a magyar - mit tudna,
Ha még pípázni sem? -
Csak nem is hunyorított;
(Ez már aztán a szem!)

Sőt mintha észre jőne
A füst hullámiban,
Panasszal elsorolni
Kezdé, mi baja van.

Kért hosszu békeséget
És csendes háborut
Olyfélét, mint a permet,
Mely kár nélkül lefut.
Egy kis reszelt alkotmányt,

És hű jobbágyokat,
Lengyelnek pénzt,
Tokajnak
Jó bort, pedig sokat.

Sőt híreért kivánta,
Hogy tenger is legyen,
Hallá: mi ritka látvány
A tenger a hegyen.

S hogy vesszen a pityóka,
Teremjen csak buza,
Juhának gyapja nőjön,
Melyet már megnyuza.

S hogy lenne télen, nyáron
Jó útja (majd ha fagy!)
Mert hejh, Ráró, nem indít
Bár buzgósága nagy.
S kivána sok bolondot

És jókat is vegyest,
Míg a beszélgetőket
Megcserkelé az est.
Sors istennő megunta

E hosszu dolgokat,
Ásít mint egy repedt ég,
Oly szörnyü nagyokat.
S már jobbadán igérget,

Mit ád és mit nem ád,
Csakhogy lerázza végre
A rozsdás daliát.
S borzasztó! miglen alkvék,

Ásíta, nyöge, fútt,
Elejté pipaszárát,
Pipája kialutt.
A gaznép ott a földön

Kioltá a tüzet.
Mondják, egész cseberrel
Hordták rá a vizet.
Ez aztán már boszúság!

Lőn szörnyü végezet:
"Legyen meg, amit kértél,
Csakhogy hasznát ne vedd."

  *

Az ócska honfi ekkor,
Nagy búsan haza ment,
Sok üdvös éven által
Eszméletlen pihent.

Meglőn a hosszu béke,
De ő nem dolgozott:
A gaztól parrag földe
Farkasbundát kapott.

Tanulni nem volt kedve,
Miből, ha könyve nincs?
Könyvet csinálni szégyen,
Hol kutyabőr a kincs.

És könyvet venni? kölcsön!
Úgy már megengedem;
A sógor bőven szolgált
S lőn újabb gyötrelem.

A sors-üldözte fajnak
A tudomány is árt:
Korccsá lett, mint az öszvér,
Hazája ellen párt.

És már tanult, tudott is
Sok tarkát és keselyt:
Elméje, szíve, nyelve
Külföld után delejt.

Hát még a többi tréfa!
Ha tán kapált, vetett,
A szomszéd* elseperte
A gabnát s szüretet.

S a lengyel a zsidónak
Fizetne örömest,
De annyi bal esethez
Nem óhajt ecetet.

S az ország visszafordúl
Úgy, mint Árpád lelé:
Regényes szép vadonság
Ásít az ég felé.

S dágványos út, kidőlt ló,
Száz tenger egy helyett:
Rút posvány és morotvák,
A föld rongyolt sziget.

Van csendes háború is:
Saját vérén vitéz,
Megvásárolt kezekkel
Egymást kiölni kész.

Szegény magyar! tulajdon
Vérébe vert csapot,
Hogy rajta német és tót
Két fülre kacagott.

  *

"Sok ami sok! megálljunk"
Kiált sors: "halld magyar!
Ezt mégsem így gondoltam."
S új alkuvást akar.

De a magyar föleszmélt,
Szégyennel homlokán,
Szivében mély keservek,
Haragtól fél pogány.

Lehányja régi bőrét
S pusztán, de ifjan áll,
Bevárni a csalárd sors
Honának mit ajánl.

Sors asszony a belépőt
(Tetszett az új legény)
Kéjtelve súlyogatta
Szemének mérlegén.

És szóla: "Mit kivánnál
Ifjú, hűségedért?"
"Semmit!" szólt eltökélten
A honfi: "semmi bért!

Asszonyszeszélyre többé
Hazám nem bizhatom:
Mit tenni hátra van még,
Magamra vállalom.

Kiolvasom szeméből,
Mi az, mit tenni kell,
S megváltom őt szivemnek
Legtisztább vérivel.

S élek, halok; de többé
Vak ámításaid
Nem fogják fátyolozni
E honnak napjait."

  *

Azóta foly a munka
Jól, rosszúl, mint lehet:
A sors borongva néz el
A küzdő hon felett.

1846. március 7. előtt

* A zsidót nevezi a magyar szomszédnak.