Vörösmarty Mihály

A SZEMEK

Szép szemek! bárhol ragyogva,
Kérdésemre szóljatok,
Pillantással, szűz kegyessel,
Mert pillantás szavatok;
Én, ki már egyet vesztettem,
Mást keresni menjek-e?
Mást keresnem nincs-e tiltva?
Válogatnom szabad-e?

A szem, melyet én szerettem,
Mely szivembe tőrt vete,
Nem volt sem világos égszín,
Sem borongó fekete.
Nyájasabb a feketénél,
Gyenge kéknél tüzesebb,
Gyorsabb ennél, hívebb annál;
Andalítóbb s csendesebb.

Mint egy ébredő tavasznak
Bujdosó szép csillaga,
Olyan volt az, földieknek
Boldogabb ég záloga
Most, ah, az már elborúlván,
Még ha választás lehet,
Mit szeressek, mit dicsérjek,
Fekete vagy kék szemet?

A kék, tiszta szép mezőjén
Mennyet ígér, mennyet ad,
Ott hol még vidám az elme,
A szív tiszta és szabad;
Ott epedve, egymást értve
Két szelíd szövetkező -
Képzelem, mert sejthetném már,
Mily megáldott szerető!

A boldog hív új reményét
Kék szemekben tűkrözi,
Ah de a nem boldog abban
Veszteségét temeti:
Én, kit annyi szenvedéssel
Megrakott a földi lét,
Mit zavarnám bánatimmal
Kék szemek szelíd egét?

A borongó feketében
Látom gyászos múltamat,
Újra látom földerűlni
Semmivé lett álmomat.
Ott éjfél küzd nap delével,
Egymást győző hatalom,
S mely szép látni harciak közt,
Mint mosolyg a fájdalom.

Ezt ohajtom, ezt dicsérem
Én, ezt a gyászfeketét,
Mely sötét fölségben ússza
Hóvilága tengerét.

Pest, 1826