Vörösmarty Mihály

A SZENT EMBER

1

Vészek ellen
Szirtbe öltözött
Kis szigetben
Tengerzaj között
Egy virító völgykebel nyilik meg
A tavasznak és a szerelemnek.
De tavasznak, szerelemnek
Nem jut ember, mert csak egy van;
És neki már nem teremnek
A virágok e kis honban:
Ősz szakálla, mint a tél
Zöld tavaszba szőve,
Átvilágol, merre kél
A kies mezőbe.
Amit vár, nem földi jó;
Lelke túl jár a világon,
Ajkiról szent imaszó
Száll az égbe hálaszárnyon.
Élte hányszor volt veszélyben,
És családa,
És hazája!
Védelmezte a nagy isten.
S ő megérte, hogy körűle
Vére ifju koszorúja
Felzsendűle;
S a szabaddá lett hazát
Már nem dúlja
Ellenség és álbarát.
És a hála
Értök szálla
Évről-évre a nagy éghez
A nagy égnek istenéhez.

     Itt az ősz, bár lelke gazdag,
Elfelejte már beszélni:
Ő imában tud csak élni,
És azontúl ajka hallgat.
És imája vad, kegyetlen;
Gondolatban tiszta, szent bár,
De szavakban isten ellen
Lázadást és pártütést zár:
Mintha benső érzemény,
S a hazudni termett szó,
Váltig meg nem egyezvén,
S mindenik bízván ügyébe',
Mint makacs két osztozó,
Felvinnék a pert az égbe.
S szent imája,
Vad danája
Hangzott messze, hangzott ígyen:
"Légyen átkozott az isten!"

Csengve húll az ér a tóba s lenn
Partvirány közt függ a menny,
Változékony lenge kép,
Lomb közé zárt végtelenség,
Melyben hűvös napsugár ég,
S így is mely dicső, mi szép!
Fenn, a lombok sudarán
Ringadozva játszik a szél;
Könnyű, lengeteg nyomán
Halk, varázsos suttogás kél;
S a madárszó esti fuvolája
A vidéket álommal kinálja.
Ennyi báj közt, ennyi kéjben
Zeng a szent ember danája,
Fáradatlan mondja szája:
"Légyen átkozott az isten!"

     És ha vész jön,
S a föld vérét, a nagy tengert,
Melyen szárnya tajtékot vert,
Az egekre feldobálja,
S mint itélet harsonája
Átüvölt a habmezőkön,
S a szigethon rejtekében
Mint farkas, mely kútba lépett,
Zsarnok, aki már nem véthet,
Megszorulva sír mérgében:
A szent férfi égre néz,
S hangosabban mint a vész,
Mint a tengerek nyögése,
Harsog hálakitörése;
Zengi folyton, csüggedetlen:
"Légyen átkozott az isten!"

2

Vész elől a szirtöbölbe
Útazók jövének.
És előttök megnyílt enyhe
A völgy rejtekének.

Ott az ősz szent, térden állva,
Kis kereszte mellett,
Súlyos átkot isten ellen
Hőn imádva zengett.

Bámulattal körbe fogják,
S hallva, mely imát szól:
Jobban mint a fergetegtől,
Félnek az imától.

Csak Gerő, a jámbor püspök,
Nem csalódik benne,
Mert nem függ a szóbeszéden
Egyedül figyelme.

Ő ez eltévedt szavakban
Legbuzgóbb imát ért,
S oktatólag közbeszólal
Isten szent nevéért.

És az ősz, hogy embert szemlél,
Emberszózatot hall,
Szemre főre nézve hallgat
Boldog ámulattal.

S mintha lelkét föltalálná,
Szíve újra élne:
A megjobbított imára
Ébred szenvedélye.

S amint zengi; szóról szóra
Magasabb lesz kedve:
"Legyen áldott a nagy isten!"
Mondja lelkesedve.

S száraz arcán, napvilága
Mellett az örömnek,
Tiszta fényes gyöngyszemekben
Szent könyűk ömölnek.

3

Lassan, mint a bőszült ember
Indulatja,
Szűnik a vad tenger
Magas áradatja.
S oly sok élet s kincsszerek
Temetői;
Nyájasodni kezdenek
Arca mély redői.
S a hajós nép
Vígan fellép
Lenge hajlakára;
Eljutandók nemsokára,
Ahol a hon
Vár fiára,
S túl a csalfa tengeráron
Leng elébe
Szép határa
Tünde képe.
Mégis a szigettanyára
Vissza-visszanéznek.
S míg regélnek
Egyre másra,
Bámulattal a szent férfit,
Kit, mint vélték, őriz a hit,
Épen a hajóval szemben,
Futva látják s rémületben.
Ahol a part víz felé lejt,
S a tengerbe
Hosszu keskeny nyelvet ölt be,
Mintha versenyt futna széllel, habbal:
Ott szalad nagy sebbel-lobbal.

Most iszonnyal felsikolt a nép:
A remete a tengerre lép.
Őrültnek látszik vak merénye,
S hogy halált kér oly szilárd erénye.
S ím csodák csodája!
Elsimúl a hab dagálya;
S mint egy óriási szem
Bámulattól megmeredve,
Mintha jéggé fagyna nedve,
Áll a roppant vízelem.
S már a sík mélynek felette
Jár a puszta honnak szente,
S egy rövidke pillanatban
A födélen, a hajón van.
Ott rebegve
Hőn esengve
Mit kereshet, mit akarhat?
Mért tevé e vészes útat?
Visszakéri szívnyugalmát:
Elfelejté jobb imáját.
Bölcs Gerő e nagy csodára
Így szól a nép hallatára:
Embereknek hangzik a szó,
Isten szív után itél:
Aki hisz, szeret, remél,
Az jobbjához feljutandó.
Csalfa szívre, cifra szóra,
A szerencsés hazudóra
A világ hallgat bolondúl:
A magas menny meg nem indúl.
Téged isten
Jól megértett,
Életedben
Angyallá tett:
Mondd tovább is bátran szent imádat,
És ne rettegj semmi földi vádat.

1845 eleje (?)