Vörösmarty Mihály

A SZÉP LEÁNY

Hó, vagy hab, vagy csillag rémlik
     Ott a völgy ölén?
Nem, nem, más az: amit véltem,
     Csalfa tűnemény.

Hónak, habnak, és csillagnak
     Nincs fodor haja:
Szép lány fürdik a patakban
     S a szép lány haja.

Mily csábító mozdulattal
     Hajtja meg fejét,
Kis virágot tart kezében,
     Parti növevényt.

Játszva súg a szél fülébe
     Kedves titkokat,
Játszadozva hajt fejére
     Rezgő ágakat.

Ág ha volnék, meghajolnék
     Én is szívesen,
A szellővel rálehelnék
     Titkon, édesen.

Gyenge tagjait csókdossák
     Fürge halfiak;
Rá bámúlva meg-megáll és
     Nem zúg a patak.

Hajh! magam is beh megállnék,
     Volnék csak patak!
Vagy bár köztetek lebegnék,
     Boldog halfiak!

Kis hal lenni meg nem szűnném,
     Míg ő ott mulat,
Csókkal élnék, csókban lelném
     Szép halálomat.

Vagy mi ez? Hah hogy szemeim
     Így megcsaltanak!
Hozzá képest, ami szépnek
     Látszott, holt alak.

S mennyivel szebb más élőknél
     Árnyék képzete:
Annyival szebb árnyékánál
     Élő termete.

Mert csak képe termetének
     És árnyéka az,
Mely a vízben habnövésű
     Lányként hajladoz.

Ott a parton andalogva
     Fenn áll szebb maga:
Ő a szívnek, szerelemnek
     Tündér csillaga.

Pest, 1825