Vörösmarty Mihály

A TEMPLOMBA ZÁRATÁSOMKOR

Marty, Marty, még mi lesz belőled,
Már ha szent egyházában sem enged
     Nyugtot a kemény sors istene?
Jősz, s kizárnak; mennél, s nincs nyilásod,
S a fogolyra szájvonítva néznek
     Vének, ifjak, pajkos gyermekek.
S hogy nagyobb csúf lennél, a falakról
Sok kopott szent néz, s a mennyezetről
     Vén proféták, csorba angyalok
Kandikálnak, és félmérgelődve,
Félnevetve rázzák a bozontos
     Rőt szakált, és könnyü szárnyakat...
O ne nézzetek rám ily boszúsan
Porba sülledt jó Atyák, ti szentek
     És ti repkedő kis angyalok!
Oly gonosz talán, mint gondolátok,
Nem vagyok még, ámbár menni vágyok
     S mint ti, porral, én nem élhetek.
Hasztalan! mind ellenem zajognak,
A nagy Isten képe is komor már,
     Rám setétűl a bús mennyezet.
Oh el innen, messze el! Hol a víz
Csörgedezve fut le, fák virítnak,
     S szép derűlten áll a tiszta ég.
Ott szelídebb képe Istenemnek,
Ott imádom én őt szívemelve,
     Ott reám ő nem vet rosz szemet.
És talán megszán, és küld egy angyalt,
Jobbat mint e gúnyoló faszentek
     Szebbet, mint e csorba angyalok,
Melynek szárnya nem, de teste ép lesz,
És ifjabb lesz, mint eme szakálos
     Vén próféták, és kopott szüzek.
Hah! az ajtó megzörrent, nyilik már.
Isten áldjon meg, falak lakói,
     Isten véled, Széraph szent Ferenc!
Szűz Dorottya Asszony, élj sokáig!
Margit Néni, minden jót, dicsőűlt
     Péter, Ivó, Isten véletek!
Másvilágon majd meglátjuk egymást,
De boszúsan ott ugyan ne nézzen
     Senki rám; mert ott is megszököm.

Görbő, 1823