Vörösmarty Mihály

A VIRÁG

Mért, pogány tél, mért fogyasztod
     Szép virágom kellemét,
Mért ereszted ép fejére
     Az enyészet szellemét?

Szép sugáran nőtt, s arany szál
     Fénylett ékes vállain,
S a szerelem mosolygása
     Játszott édes ajkain.

A hajnallal ott piroslott
     Rejtve déli hév elől,
A szelíd völgy hűs ölében
     Rejtve vágyó szem elől.

Ott virágzott, zárva lévén
     Dús, szemérmes kebele.
A hűség volt koronája,
     Tiszta jóság gyökere.

Most elomlott - vagy csalódom?
     Nem tél rontá kellemét,
Nem szakasztá szép fejére
     Az enyészet szellemét.

Ah de nincs ő mégis itt már,
     Eltünt, mint a fénysugár,
Gyorsan elveszett előlem,
     Mint hegyekről a vizár.

Mert az ifju elszakasztá
     Őt tavasznak reggelén,
És örömhajlékba messze
     Vitte forró kebelén.

Eltünt ah, és koronája
Szép fejéről elmaradt:
Rám helyette kínos emlék
S holtig tartó bú szakadt.

Görbő, 1823