Vörösmarty Mihály

ALKU A TERMÉSZETTEL

Természet, ki mostohám vagy,
     S tőlem mindent megtagadsz,
És egyébnek abból, amit
     Rólam elvonsz, bőven adsz,

Halljad egyszer bús fiadnak
     Nyílt szivéből jött szavát:
Nem pör az, nem rút kajánság
     Ami nyitja ajakát.

Nem kivánok gazdagságot,
     Ékes arcot s termetet,
Bölcsességet, terjedő hírt,
     Fényes udvart, fő nemet.

Nem kivánom; el van ez már
     Osztva: nékem nem jutott;
Késtem, amidőn sok ember
     Kincseidből részt hozott.

A lapos mennykő dühödve
     Ki s be jár erszényemen,
Jégeső jött, sok barázdát
     Szánta halvány képemen.

Bölcseségem könyveimmel
     Búmban hamvvá égetém;
Hirre nem kap gyengeségem,
     S amit ez nyújt; nem enyém.

Egy sötét gunyhó takarta
     A szülőt: itt lettem én,
Itten élek; nincs nememben
     Semmi nagy, nincs semmi fény.

És nem is kivánom én ezt,
     Ámde halljad kértemet,
Vagy temess el romjaidba
     S dúld halottá testemet:

Szépre szülve, szebbre nőve,
     Egyszerűn és díszesen,
Mint kifejlő kellemében
     A virág zöld réteken,

Dús kebellel, bájos arccal
     Jár amott egy deli szűz:
Karja hószín, szeme villám,
     Ajka rózsa, csókja tűz -

Hajh! de gőgös, s oly kemény ő,
     Mint én érező vagyok,
Csal, hitet, bár tudja, hogy csak
     Érte élek és halok.

Mostohám! nem kell ez érzés;
     Nálam úgy sincs egyebed;
Vedd el, add ezt is hivednek
     S nála lészen mindened!

Börzsöny, 1822