Vörösmarty Mihály

ÁLOM

"Emma, Emma, beteg vagyok,
     Ég, fagy, borzad tetemem:
Jer segíts, kösd bé fejemet:
     Fáj a fejem, fáj szivem.

Nem jősz? Jőj el, így elhagynod
     Átok volna hívedet;
Még csak most kell, és nem többször.
     Vesd rám csillagszemedet.

Látnom kell még szemeidet,
     Látnom amiért veszek
A mosolygó büszke arcot,
     Aztán, Emma, elmegyek.

Nézz e homlok fellegére
     Ezt is mind te terheled;
Nézd ez égést, nézd e rázást,
     Ezt is mind te neveled.

Hajh! vagy a liget határán
     Mely kar ért meg tégedet?
Gyenge fürtök hulltanak rád?
     Verték márvány kebledet.

De mit szólok? Más baj üldöz,
     Oh mért kellett lennem is:
Vagy ha lettem, el nem vesznem,
     Mért kellett születnem is.

Vagy mondtam-e, hogy egy isten
     Megteremtsen engemet,
S szívet adjon, szívet öljön
     Összedúlván éltemet.

Nem mondtam én, némán álltam
     A teremtés könyvében:
Ő hozott ki, és elrontott
     Véghetetlen kedvében;

Hogy meglássam és szeressem
A napot és szemedet,
S amint láttam, elveszejtsem
A napot és szemedet.

Sírsz? ne sírj. Hajtsd rám fejedet.
     Tán egyet még kérhetek,
Az egy csókot, az utolsót,
     Aztán, Emma, elmegyek."

És a lányka ráhajolván
     Édes csókot vett, s adott,
Kért, mosolygott, és vigasztalt -
     De az ifjú - álmodott.

Ébredezvén elszalasztá
Mind a csókot, mind a lányt;
S még kesergé, és ohajtá
A bús kedves látományt.

Nem jön a lány, távol űl az
     Dél virágos halmain,
Dalt mond a futó szeleknek,
     S a szelek fuvalmain

Elmegy a dal. Hajh! de erre
     Barna felhők szállanak,
És viharok, nem örömet,
     Fekete hírt hordanak.

Menjetek, ti barna felhők,
     Fekete hír gyászai,
Hallgassatok el, viharok,
     Bús jövendő hangjai.

Nem hallgatnak, el nem mennek,
     Rossz a bús álom mive.
Agg, tünődik, vész az ifju:
     Fáj a feje, fáj szive.

Pest, 1824