Vörösmarty Mihály

(ALUDJATOK SZÉP ÁLMAIM...)

Aludjatok szép álmaim: itt az éj,
Őrömrivasztó bánatom éjjele;
     Itt a reménynek véghatára,
          S a szivet elsanyaró valóság.

Kihez sohajtsam kínaim ezredét?
Ki nyújt bajomban szánakodó kezet?
     Ég, föld, miért nem leltem eddig
          Kebleteken, ha vagyon, nyugalmat:

Belől hevülten, félfagyosan kivűl,
Ott járva, hol most a sivatag berek
     A téli fergeteg hazáját
          Dérkoszorús tetejével éri,

Ekkép panaszlám életi terhemet:
Velem sohajtott a hideg esti szél;
     Borongva hajtott rám az ég is,
          S gyászaimat befödé homálya. -

De hajlik a szív: változik érzete:
A búnak enged; enged örömnek is.
     S mint a Dunának kétes árja,
          Háborog, és lesimúl koronként.

A bú is oszlék: csüggedező fejem
Fejlődni kezdett gondjaiból hamar:
     Nyílt szívvel álltam ellenébe
          Felleg alól kitörő napomnak.

És kérdezém a csendesedő kebelt:
Hogy csüggedés ne fogjon el újolag,
     Mit téssz? mi lesz, ha baj jövend rád,
          Gyámolad a sanyarú üdőben?

S testvér alakban lebbene képzetim
Közé az égnek tiszta vidékiről
     A föld fiát szebb és vidámabb
          Honba kapó szerelem s barátság.

De hányat áld meg szöszke Venus kegye?
Hány boldogúlhat, kedvese karjain
     Lengvén, az örvény és veszély közt?
          Hánynak adott epedés jutalmat?

A zordon arcnak kellemeket ki ád?
És termetünknek tetszetes alkatot?
     Ki ád világot, bájt, szerencsét
          Könnyek alatt epedő szemünknek?

Mely a sugárként visszonozó hevet,
Ébresszen ott, hol...

Börzsöny, 1822. január-március