Vörösmarty Mihály

AZ IFJÚ KÖLTŐ

Mi sürget mondanom
     Nem hallott dolgokat,
A lélek mélyiben
     Titkon fogantakat?

Nyugodt és tiszta volt
     Ifjú eszméletem,
Mint a puszták tava
     Regényes keleten.

Bájlólag tűkröze
     Rám csillagezreket;
Mikor látok megint
     Oly tündér szép eget?...

Egy isten néze rám
     A csillagok közűl,
S üdvömnek képe állt
     A jó isten körűl.

De angyal jött felém,
     Illette a vizet
És benne dúlatag
     Szélvész keletkezett.

És csillagezreim
     S a gyermekálom-ég
A feldühűlt habok
     Árjában eltünék.

Most lelkem szenvedély
     Hullámi verdesik,
Szemeim az eget
     Hiába keresik.

S szép csillagod, remény,
     S tiéd, oh szerelem!
A vad vihar között
     Alig hogy sejthetem.

S mily óriási gond
     Sorsod felett, hazám!
Hazámat gyermekűl
     Dicsőnek álmodám.

Most látom rongyait,
     Félig gyógyult sebét,
A megkötött kezek
     És szózat szégyenét.

Imádlak, féltelek,
     Oh drága szent haza,
Mi adna még gyönyört,
     Ha sorsod mostoha?

És kérdem, aki ily
     Gondokkal ostoroz,
Csendrabló angyalom
     Jó volt-e vagy gonosz?

Derűl-e még öröm,
     Enyhűl-e fájdalom,
Ha éltemet talán
     Hosszúra folytatom?

Vagy kétség, gyötrelem
     Kisérnek síromig,
És semmi vágy után
     Áldás nem érkezik?

Oh, adjatok nekem
     Jobb álmot, istenek,
Vagy sírom zártaig
     Meg nem pihenhetek.

1842 őszén