Vörösmarty Mihály

AZ IFJU VITÉZ

Rengnek a fák, zúg az erdő,
     Szél kereng az ormokon,
Fergeteg támad süvöltve
     Szárazon s hullámokon.

Merre most? hah! merre fussak?
     Hol találom csendemet?
E viharnál még fenébben
     Dúl egy kínos érezet.

Ez riaszt ki a szabadra,
     Ahol ég, föld összecsap;
Itt bolyongok én közöttük,
     Mindenik dúl, s le nem csap,

Hogy maradjak ép, egészen
     A keservé s kínomé,
És ezáltal hosszas ínség
     Aljasítson semmivé;

Hogy kivánjak, és ne tudjak
     Veszni, vesztes annyiszor.
Kegytelen sziv, Ída, szíved
     Az, mely ennyi bajba szór.

Nincsen ő! Hajh! nékem élve
     Meghalt; sőt nem volt soha:
Harcra hát! a vad törökre:
     Nincsen Ída; van haza!

Börzsöny, 1822