Vörösmarty Mihály

AZ IMÁDKOZÓHOZ

Természet édes gyermeke,
     Ártatlan kis leány,
Imádd az égi alkotót,
     Imádd csak, jó leány.

Hozzá emeld föl szívedet,
     Hozzá kis gondodat:
Búddá lehet, hidd, e kivűl
     Minden más gondolat.

De mit gyanítok? félrejár
     Mosolygó kék szemed,
Epedve, félve messze jár
     Vágyó tekinteted.

Ne, oh ne fordítsd más felé
     Jó lányka, szemedet.
Embert keressz tán? Nem találsz
     Megcsalják szívedet.

Meg ők! de kik fenn vannak ott,
     Nem esküsznek hitet,
A vésett szentek, angyalok
     Nem bontanak hitet.

Nem tesznek este fogadást,
     Hogy reggel, mint vadak,
Siránkozó szemeddel is
     Magadra hagyjanak.

Mégis hová jár szép szemed?
     Mért lő rám hév sugárt?
Miért keres föl ennyi közt?
     Nem gyújt már, meg nem árt.

Kérded talán, a sok között
     Én is milyen vagyok?
Hazug, csalárd-e? Nem! nem! én
     Boldogtalan vagyok.

Szivemben agg bút hordozok,
     S bajt, szenvedést, nagyot,
És hosszú gyötrő csüggedést,
     És régi bánatot.

Nem csalhatott más engemet;
     De megcsalt en hitem:
A nagy remények, melyekért
     Most nyugtomat vetem.

Eget vadásztam itt alatt,
     Eget? csak lányszivet,
Mint én, oly hűt, oly érezőt,
     S a föld megbűntetett.

Te értesz... Bíbor ajkadon
     Hallatlan hangzatok
Reszketnek a menny s búm felé,
     S szivedbe láthatok.

Te vagy, te vagy, kegyes, kit én
     Szánónak nevezek,
Nem más volt az, csak álmodám,
     S miatta elveszek.

Imádkozz hát, kis bűntelen,
     Ah mert én nem tudok;
Imádkozz, angyal, értem is,
     Míg összeroskadok.

Kérj egy hatalmat, mely legitt
     Elrontson engemet,
És mélyen a világ alá
     Temesse lelkemet.

Hogy ott mindent felejtsen el,
     Ah mindent, ami bánt:
Azt is, ki rám halált hozott,
     Azt a szép szőke lányt!

Pest, 1824