Vörösmarty Mihály

AZ ÖZVEGY

Eltépte fátyolát a gyász
S helyette bokrétásan és zenével
Örömhevében ujjongatva lép fel
A fürge nász.
Fehérre változott mezében
Oly víg a nő;
Istennek látszik gyönyörében
Az ifju vő.
S a nép körűl
Együtt örűl,
S jó sors fiát,
Ki elnyeréd
Az asszonyok legszebbikét,
Boldognak áld.
És völgyön és hegyen
Lakodalom,
Határ - és végtelen
A vígalom.
A két jegyes fél háza
Kas, melyben víg hadak
Egymásra látogatva
Ki és be rajzanak.
És úton útközön,
Mint sodró vízözön,
Mindent magával
Visz a futó öröm.
S amerre hangja zeng,
A bánat elhal,
Nincs könnyező.
S ki máskor nyögve teng,
A nagy vidék körén
Nincs éhező,
Nincsen szegény!
S gondot ki ne
Felejtene,
Forrásaidnál,
Bor istene!
S bájhangjaidnál,
Szelíd zene!
A szomjas ajk föllelkesűl,
A gyors idő vigan repűl.
Danáinál;
És a halál
Nem nyugszik a sír fenekén,
Oly hangos a nász-zengemény.
Halál!
Ki kél fel a sírok közül?
Ki vagy te gyász fia?
Körünkben minden szív örül;
Hagyd búdat szállnia.
Tedd szegre gyászod s gondodat;
Halottad nyugszik hant alatt;
De mit föld még be nem fedett,
Az él, örűl, vigad, szeret.
Víg nászra jőj te is velünk,
Baráti karral ölelünk."
Így szól egy a násznép közül,
Egy másik közbevág
"Üres szó! jobb, ha borkancsónk ürül!
Kancsóban a világ:
Igyuk le búját, örömét;
A többit szélvész hordja szét."
Így szól a szíves borbarát,
Vígan köszöntve poharát.
Egy harmadik szelídebb öröme
Az érkezőnek ekkép köszöne:
"Kit sem dalszó, sem gazdag asztal,
Sem bor, barátság nem vigasztal,
Az jőjön és tartson velem:
Vígasztalóm a szerelem.
Komor barátom nézz körűl,
Válassz magadnak száz közűl.
Ma násznép, holnap nászt adunk,
Másért, magunkért vígadunk."
Igy szólnak ők egymás után
Öt vígalomra meghiván;
S tetszése hangival
A násznép rárival.
De a bús idegen,
A gyászba öltözött,
Némán és hidegen
Megáll a nép között,
S arccal, min szenvedély
Csatái rémlenek,
Hol semmi jel nem él
S kiholtak a szemek;
És hangon, mely gyötör,
Melyet fáj hallani,
Víg unszolóihoz
Így kezd felszólani:
"Megálljatok, nász népei,
Öregje, ifja, szépei,
Regét beszélek; rege-szón,
Örömre búra változón,
A szív mulat kéjjel tele
S könnyűden lejt az óra le.

Szép s bájoló volt a leány,
Tündérek gyermeke;
Delibb csak egy s az férje lőn,
Az ifjak remeke.

S az ifju férj s az ifju nő
Nem voltak boldogok;
Féltékeny az s a nő szivén
Nem tiszta láng lobog.

Az óra jő; nagy útra kelt
A férj s míg odajár,
Kart hitfelejtő nője honn
Egy újabb hősre tár.

A bűntitok szárnyakra kél
A férj fülébe jut.
S az visszatér, előtte már
Haragja híre fut;

De orgyilkos kéz ejti el
A vérért lihegőt,
S halálveszélytől menti meg
A vétkes ifju nőt.

Tiltott gyönyörbe fúl a gyász,
Az özvegyév lejár;
A két szerelmes bűnösen
Lesz hit-kötötte pár.

S az ifju férj s az ifju nő
Nem élnek boldogúl.
A sor kerűlt: a nő szivén
Féltés haragja dúl.

Szilaj, csapongó lőn a férj,
Az édes hitszegő;
Házát kerűlve, honn gyönyört
S nyugalmat nem lel ő.

Setét tanyákon éjjelez
Hölgy s vad pohár között.
Hiába! szíve mélyiből
A bék kiköltözött.

S a visszatorlás napjai
Elérik a gonoszt:
Kéjhölgy alakban ön neje
A férjnek mérget oszt.

No s vígadó nász serege,
Hogy tetszik a hallott rege?
De el kell végzenünk a dalt:
Te harmadik férj nője halld!
Mérged nem volt elég erős;
Itt áll a gyilkos, itt a hős!
Szerelmedért
Megöltem első férjedet;
De bűnömért
Kezedből ittam vesztemet.
Nézz meg, mivé lett szeretőd;
Nincs szer, mely meggyógyítsa őt.
Mérged nekem halált adott:
Te menj s öleld a vérpadot."

S fáradtan a kin embere
Sírjához váncorog.
A nő, mint kit villám vere,
Halványan összerogy.
S a nép, a mindig kész evő,
Nem várja meg torát,
Hol gyilkos, s méregkeverő
Készítnek lakomát.
Csak egy, a vőlegény, marad
Az ájúlt nő körűl;
Szemében égő köny fakad
S ily szókra keserűl:
"Ily szép és ily gonosz. Mi kár!
Angyal lehettél, s poklok dija vár."
S az ifju vő s a víg sereg,
A zaj, zenék, az örömek
Eltűntek, elhangzottanak:
A szép menyasszony rémalak.
Vérszolga jő a vőlegény helyett,
S az ébredő halállal fog kezet.

1837. február 2. előtt