Vörösmarty Mihály

(AZT GONDOLTAM...)

Azt gondoltam, hogy tudom, mi a szem,
S balgatag, nem féltem belenézni.
Mint a gyermek néz folyam vizébe,
És örűl, ha képét látja benne,
Szép szemet ha láttam, úgy örültem.
Most haj! láttam egy párt, hűledeztem,
S kérdezém, az nem pár csillag volt-e
Vagy nap, örvény déli súgarakból?
Sem nap, örvény, sem csillag, szem volt az,
Legszebb lánynak legszebb arculatján,
Mely kivűl nincs több szem e világon.
Benn együtt ül mind a két szerencse.
S mintha barna fergeteg mozogna
Hóvilágnak nyugvó tengerében,
Oly setéten, oly világgal ége.
Hogy benéztem, új világot láttam
Nyájas búból, s szenvedő gyönyörből
Mondhatatlan bájjal összeszőve.
Oda vágytam, s ily szép szemfödéllel
Halni mily szép, gondolám, s csudámban
Így imádtam: szép szem! ölj meg engem.
Meg nem ölt; de nézett, és az élet
Kedvesem lön ujra, esdekeltem,
Lelkem, a hitetlen csába lélek,
Elhagyott, s ment fényes ajtajához,
És sohajta, szép szem végy be engem.
Nem veve be, s most fél visszajőni,
Bujdosóvá lett nagy szégyenében,
S egyedűl hágy veszni árvaságban.
A leány megy gondtalan szemével,
Néz mezőben szökdelő pacsirtát
Vagy virágot zsenge völgy ölében,
Égre, földre fordúl szép világa
Csak reám nem, búban szenvedőre.
Oh ha lelkem tán még visszajőne
Nem tekintnék többé ily szemekbe.
Meghajolnék, elmenvén előttök,
S csendesen magamban így imádnék:
Szép szemek! ne rontsatok meg engem.

1828. július