Vörösmarty Mihály

BÖRZSÖNYBEN

Oct. 10. 1825.

Míg a képzelődés könnyü szárnyán
     Lengedeztek gondolatjaim,
S messzejáró lelkem szent hevével
Kísérgettek égi álmaim,
Gazdag voltam édes bánatimban,
Gazdag, bár nem boldog, örömimben,
     S a remény lágy karján szúnyadék.

Most a férfiúság reggelére
     Mért ily árván, ah mért, ébredek?
Oda vannak áldott képzeményim,
     A szép álmok elröppentenek.
Egyedűl van lelkem örömében,
Egyedűl a búnak tengerében,
     Nincsen őre, nincsen angyala.

Oh a jég valóság, vad kezével
     Mennyi szépet, mennyi jót leszed,
Szív, ha annak birtokába estél,
     Nem lesz többé kedves ünneped.
Engem szép szerelmem hajnalától,
A reménynek legszebb csillagától,
     Megfosztott és pusztán itt hagyott.

S most ki van még kárhozott kivűlem?
     Még ki mondja méltán e panaszt?
Oh csak aki későn lát szemével,
     Egyedűl az, az mondhatja azt.
Boldog a madár híg lakhelyében,
A hal mély örvénye fenekében,
Boldog a vad Karpát erdejében,
     Csak te, Csongor, csak te nem vagy az.

Téged a veszélynek évszakában
     Gyászos órák szűltek, bú fia!
Nem volt akkor jó jel a nagy égen,
     Nem világolt hajnal csillaga.
De setétlő gyilkos táborával,
S a halálnak undok árnyékával
     Bűnös éjfél nyomta a napot.

Akkor jött az átok életemre,
Akkor, éltem első éjjelén,
Akkor hoztak rám sötét hatalmak
Bút, inséget a sors kerekén.
Elmerűltem a vihar zajában,
A remény és veszteség dijában
Állott éltem teljes érdeme.

Most a nagyság minden érzetével
     Egy kis sírgödörbe férjek-e?
Vágyamat, mely éggel-földdel ére,
     Most maroknyi por temesse be?
Nyom s jelenség nélkül így romoljak,
Könnyezetlen sorsban elborúljak,
     Mint a puszták bújdosó vada?

El ne hagyj így vesznem, oh teremtő!
     Vagy mért adtál ennyi érzetet?
Vonj el a halálos semmiségtől,
     Adj szivemnek vég enyhűletet.
Oh adj vég nyugalmat életemre,
Álmot, boldog álmot bús szememre,
     És megáldom bölcs végzésedet.

Börzsöny, 1825. október 10.