Vörösmarty Mihály

(DRÁGA TANÍTÓM!...)

Drága Tanítóm! Mit nyujtsak végtére jutalmúl,
     Hogy megháláljam teljesen amit adál.
Nincsen hatalmam alatt méltán lefizetni adómat,
     Vedd Te csak, amit adok, szívem adózva fizet.
Engedd hálámnak buzgón kirebegni Nevedhez
     Intézett szavait, s titkos hevére tekínts.
Hogyha csekély soraim rendében hanyatlani látod
     A költői tüzet, engedelemre hajolj.
A gyakorolt elmét ékes müve kelleti, engem
     Csak csupa hálaadás kiszt s nyom erembe tüzet.
Oh bár ezt tudnám alacson versembe szorítni,
     Méltó lenne egész tiszteletedre talán!
Szólni tanitsz magyarúl, és a nyelv titkait oldod
     Nemzetiségednek fénye nagyokra ragad.
Érzeni, mint hazafit gyakor intésekkel is unszolsz
     S ezt régen kezdvén őszbe borúla fejed.
S ah, hányszor fáradsz - áldás éltedre, magadra!
     Hányszor rettent a mély Duna, fagy, zivatar.
Buzgóságod alatt elenyészett minden, utánad
     Zeng a hálaadó nagy sereg, élni siet.
Érzéd azt, mikoron felavattak nemzeti fénnyel,
     Szép tisztedbe, mi nagy, mily akadályos az ügy.
Érzéd, - szent lánggal forró mellyedben Hazánknak
     Serdűlő fiait lenni bizatva reád.
S már elkészűlél, hogy megnyugtassad az áldott
     Szándékon függő lelkeket, utba kelél.
A haladó évek már visszaborongva müvednek
     Felségét jegyzik, míg Te Hazánknak örűlsz,
És korcs népeit is meg nem csüggedve hevítvén
     A koszorus hűség társaihoz vezeted.
Élj hát érdemeid teljes díszében; irántad
     Hogy hálámat adom, légy Te segédet adó.

Pest, 1818