Vörösmarty Mihály

EGYED ANTALHOZ

Elhagysz, elhagynak veled a bonyhádi Camoenák,
     Kiknél tiszta szivünk mennyei lángra hevűlt.
Hasztalanúl riadoz visszhangja előbbi lakodnak,
     Oh Egyed, Árpádnak nem riadozza szavát.

Elhalt az, s szomorú hangon nyög mostan utánad
     A magyaros szellem, mely dalaidra kele.
A vendég ajkú népben ki találna gyönyört itt?
     Zordon zengzeteit, míg te valál, feledénk
Most halljuk szavokat, mert téged hallani többé
     Nem lehet: annyira szórt a szövevényes eset.
Így mikor a csalogány elhallgat, vízi seregnek
     Fülsértő zaja száll nyílt füleinkbe, s boszant.
De mi hasztalanul számlálom bánatainkat?
     Ah téged minekünk vissza nem adnak azok.
Távol szép ligetink erdő-koszorúzta körétől,
     Ennyi könyűs szemtől távol, örökre talán,
Új hiveid közepett hasznos munkának eredve
     Buzgó kebledből hinted az égi magot.
Csak hintsd, és intsed tartós nyugalomra az embert,
     Példaadásra korost, engedelemre fiút.
Tiszta szemérmében gyarapítsd a gyenge leányzót,
     Hogy pártája alatt szűz legyen édes öle.
Hogy boldogságát ott lelje meg a heves ifju,
     Majd ha szerelmeiket szent szavad egybeköti.
Oktass és magyarúl terjesszed az isten igéjét;
     Így vele terjed majd a hazanyelvnek ügye,
S a honn is gyarapúl; te pedig fő karba jutandasz:
     Fényleni fog neved is Hunnia díszes egén.
Engem azonban tán kétes tengerre riaszt a
     Fergeteg, és örömem zöld koszorúja lehull.
De hulljon, hadd hulljon el a kis öröm koszorúja:
     Csak te lehess boldog, Zrínyi hazája, hazám!
Jőjön bár, s forgasson meg vad fergeteg engem,
     Csak ti szerencsésen éljetek, érdemesek,
Tí, kik lábadozó létünket emelni sietvén
     A vad enyészetnek napjait elveritek.
E nagy sorban, Egyed, szivem és szám téged is említ,
     Élj szép csendedben nagyra haladva soká.
Isten adjon erőt, szent gondviselése szerencsét,
     Hogy, bár léptenként, még magasabbra mehess.
Mert az mindenkor méltó főpolcra közöttünk,
     Aki kisebb fénnyel vissza nem élve ragyog.
Ezt hiszem én rólad, s karemelve ajánllak az égnek,
     És lelkem, noha bús mentedet érzi, örűl.

Börzsöny, 1822. március 26.