Vörösmarty Mihály

FEHÉRVÁR

"A szent királyok széke dicső helyén
S bús sírjaik közt gyászosan andalog
     Az ősi véren nyert szabadság,
          S honja felé az egekbe készűl.

Ki tartja őt meg fergetegink között?
Hajdan, ha vérrel kelle, megőrizék:
     Most szólni sem mer érte a nagy
          Nemzet elaljasodott korában.

Oh hőseinknek lelkei, várhat-e
Az elfajúlt kor tőletek új erőt?
     Vagy nincs-e pillantattok is már
          Veszni menő unokáitokra!"

Setét szemekkel nézve az ég felé,
Imígy tünődém a tetemek fölött,
     S im zúg az első szent királynak
          Sírja, mohos falait kitárván.

Megrobban és kél a fejedelmi szék,
S ő, mint ki hagyván százados álmait
     Rosz napra virrad, búsan áll föl,
          S könnye sebes kebelén lecsordúl.

László hatalmas széke is összeáll,
S most a tömérdek szellem előlebeg
     Körös tekergő partja mellől
          Mint egy erős komor esti felleg,

És hozza szörnyű fegyvereit, s nagyot
Zördít vasával pajzsa nyomos rezén;
     Bánat s boszúság terjed arcán,
          És iszonyú szeme vérbe fordúl.

Megrobban ismét egy fejedelmi szék,
S dörögve fölkél sírja homályiból
     Kálmán dicsőült képe, s vissza -
          Visszaesik nyugovóhelyére,

Amint az elhűlt nemzetet éktelen
Fordúlatok közt látja hanyatlani,
     Mélyet sohajt, s szózatja, mint a
          Megszakadó zivatar nyögése,

Harsogva zeng el szellemi ajkain:
"Oh mért setétebb éj nem esett reám,
     Mért kell ez undok változás közt
          Nemzetemet letapodva látnom?

Törvénytelen nép! mely nyomorúlt tanács
Forog fejedben s nemtelen érzemény?
     Törvényt s hazát, mely ezredekre
          Jusson, adánk kezetekbe: már ti

A nagy hazát nem képesek őrzeni
Szép tartományit veszni hagyátok. Oh
     Most tépni kezdvén léteteknek
          Szent kötelét, mire várakoztok?

A tőletek már megszegetett dicső
Törvényt talán külföld fia tartja meg?
     Vagy még mitek marad, ha e kincs
          Veszni fog a zavaros világon?

S ti, kik között mink hajdan uralkodánk,
Hol fényben állott a fejedelmi szék,
     Törvénytekért ti sem buzogtok?
          Ó haza halmai! essetek rám!"

Így szóla, s dörgő sírja alá borúlt.
A szent királyok képe sötétedett,
     S bús és neheztelő jelekkel
          Szálla le a porok éjjelébe.

Görbő, 1823