Vörösmarty Mihály

FÓTI DAL

Oct. 5. 1842.

Fölfelé megy borban a gyöngy;
     Jól teszi.
Tőle senki e jogát el
     Nem veszi.
Törjön is mind ég felé az
     Ami gyöngy;
Hadd maradjon gyáva földön
     A göröngy.

Testet éleszt és táplál a
     Lakoma,
De ami a lelket adja,
     Az bora.
Lélek és bor két atyafi
     Gyermekek;
Hol van a hal, mely dicső volt
     És remek?

Víg pohár közt édesebb a
     Szerelem.
Ami benne keserű van,
     Elnyelem.
Hejh galambom, szőke bimbóm,
     Mit nevetsz?
Áldjon meg a három isten,
     Ha szeretsz.

Érted csillog e pohár bor,
     Érted vív,
Tele tűzzel, tele lánggal,
     Mint e szív;
Volna szívem, felszökelne
     Mint a kút,
Venni tőled vagy szerelmet,
     Vagy bucsút.

Hejh barátom, honfi társam,
     Bort igyál.
Víg, komor, vagy csüggeteg vagy,
     Csak igyál.
Borban a gond megbetegszik,
     Él a kedv.
Nincs a földön gyógyerőre
     Több ily nedv.

Borban a bú, mint a gyermek,
     Aluszik.
Magyar ember már busúlt sok
     Századig.
Ideje hogy ébredezzen
     Valaha:
Most kell neki felvirúlni
     Vagy soha.

Bort megissza magyar ember,
     Jól teszi;
Okkal-móddal meg nem árthat
     A szeszi.
Nagyot iszik a hazáért
     S felsivít:
Csakhogy egyszer tenne is már
     Valamit.

No de se baj, máskép leszen
     Ezután;
Szóval, tettel majd segítsünk
     A hazán.
Ha az isten úgy akarja
     Mint magunk,
Szennyet rajta és bitor bűnt,
     Nem hagyunk.

Rajta társak hát, igyunk egy
     Húzamost;
Bú, szerelmek, házi gondok
     Félre most:
A legszentebb -, legdicsőbbért
     Most csak bort,
De ha kellend, vérben adjunk
     Gazdag tort!

A legelső magyar ember
     A király:
Érte minden honfi karja
     Készen áll.
Lelje népe boldogságán
     Örömét,
S hír, szerencse koszorúzza
     Szent fejét!

Minden ember legyen ember
     És magyar,
Akit e föld hord s egével
     Betakar.
Egymást értve, boldogítva
     Ily egy nép
Bármi vésszel bizton, bátran
     Szembe lép.

Ellenség vagy áruló, ki
     Hont tipor,
Meg ne éljen, fogyjon élte
     Mint e bor.
Áldott földe szép hazánknak,
     Drága hon,
Meg ne szenvedd soha őket
     Hátadon!

S most hadd forrjon minden csep bor
     Mint a vér,
Melyet hajdan frígyben ontott
     Hét vezér;
S mint szikrája a szabadba
     Felsiet,
Úgy keresse óhajtásunk
     Az eget.

Légyen minden óhajtásunk
     Szent ima,
S férfikeblünk szent imáink
     Temploma.
És ürítsük a hazáért
     E pohárt:
Egy pohár bor a hazáért
     Meg nem árt.

Érje áldás és szerencse
     Mindenütt,
Ahol eddig véremésztő
     Seb fekütt.
Arca, mely az ősi bútól
     Halavány,
Felderűljön, mint a napfény
     Vész után.

Hű egyesség tartsa össze
     Fiait,
Hogy leküzdje éjszak rémes
     Árnyait:
Künn hatalmas, benn virágzó
     És szabad,
Bizton álljon sérthetetlen
     Jog alatt.

S vér, veríték vagy halál az,
     Mit kiván,
Áldozatként rakjuk azt le
     Zsámolyán,
Hogy mondhassuk csend s viharban:
     "Szent hazánk:
Megfizettük mind, mivel csak
     Tartozánk."

1842. október 5.