Vörösmarty Mihály

KEMÉNY SIMON

1

Gyilkos haraggal tört utat,
S fut lesbe csalt Hunyad;
De társa vesztett harcmezőn,
A püspök elmaradt.

Erdélynek, oh Maros! vized
Gonosz vendéget hoz:
Szent-Imre lejtős oldalán
Mezet bég sátoroz.

S Mezet bég szörnyü sátorát
Nem ékesíti hold:
Ormán a püspök szent feje
S egy véres dárda volt.

Körűle tenger zagyva nép,
Szilaj gyönyör szivén;
De benn tanács ül, a magyar
Romlását esküvén.

Végzésök: "Essék Hunyadi!
S Erdély utána kél:
Erdély lesz megdőlt nagy fián
A vérző szemfedél!

Ötezren, ismert bajnokok
Csak rá vadásszanak;
Mióta harc van, ily nemes
Vadat nem fogtanak.

Jutalmok halva török üdv,
A húri-lakta menny;
Mig élnek, Erdély kincsei
S hír minden nyelveken."

S idézve szög Hafiz belép,
Halvány, beteg legény;
Levert ifjúság bágyadoz
Meghajlott termetén.

Fölnéz; de gyorsan elhaló
Szemlángja tétováz:
Boldogtalant olyannyira
Kinozza testi láz.

Majd szólni kezd s így rebegi
Fáradtan szózatit:
"Kivántad, oh kegyelmes úr!
Leírnom Hunyadit?

Leírom őt s a gyermek is
Ráismer szóm után:
Rab voltam nála évekig,
Szolgáltam udvarán."

S lefesti arcát, termetét,
És szürke ménlovát,
Melyen vezérli hadait
Véren, halálon át;

A fegyvert, mellyel karja sujt,
A hollót paizsán,
S mind, ami rajta feltünik,
Rettentő a csatán.

De nemcsak arcát, termetét,
De nemcsak ménlovát,
Lángszózatokkal írja le
A ritka hőst magát;

Villám gyanánt mint terjed el
Nagy lelke táborán;
Mint jár előtte rettenet,
Pusztúlás nyomdokán;

Szemének harci őrtüzén
Mint gyúlnak ezerek;
Ha szól, szívrázó hangjain
Mint éled a sereg.

Majd fővezér, majd közvitéz,
Rengetve buzogányt,
Mint öldököl, mint veszti el,
Kiket halálra szánt;

A nemzet mint lesz általa
Egy szívvé, nagy s merész;
Mely a csatákra feldobog,
Mely élni, halni kész.

S megy, mint lerontó zivatar,
A kis, de bátor had;
Közöttök a harc istene,
S ez isten ő, Hunyad!

S amint Hafiz így közre szól
S mindinkább lángba jő,
Feléled elhalt ízein
A vele szült erő.

Kinyúlnak izmos tagjai
A hallgatók felett,
S betölti szálas termete
A sátorszegletet.

Harsogva zeng, mint hadi kürt,
A szózat ajkirúl;
Szemében rémvilág lobog,
És arca felpirúl.

S Mezet bég sápadt, mint halál,
Merően néz körűl,
S egy bátor arcot nem talál
Oly sok vitéz közűl!

De mind, ki látta Hunyadit
Dúló hadrend előtt,
Döbbenve ismer rá: Hafiz
Oly hűn rajzolta őt.

Majd kór Hafiz felé lövel
Gyanús pillantatot;
De ő a nagy sereg között
Többé nem láttatott.

A hegytetőre vágya fel
Enyh s tiszta lég után.
Felment, s fej nélkül ott lelék
Jövő nap hajnalán.

Őt vélte mindenik; de ő
Nem volt a fejtelen;
Utána csúszván Ali Kurd
Ráismert egy jelen.

S dühös csatától zenge fel
A puszta rengeteg:
Két ellenséges ismerős
Halálra küzdtenek.

És Kurdot ő gyilkolta meg,
Kurd a vér-fedte holt:
Az ál Hafiz, magyar fiú,
Hunyadnak kéme volt.

2

Mely ritka szerencse,
Mely isteni kéz
Áldott meg örömmel,
Oh ifju vitéz!
Tisztelve dicsőnek
Ismére hazád,
S most ős lakod éden,
Mely kéjeket ád.
Tündökletes arccal
Szép hölgy jön eléd,
És hoz puha karján
Egy kis csemetét.
A nő maga gyöngyház,
És gyöngy a fiú.
Boldog szerelemnek
Mily szép koszorú!
"Nem hal ki tehát
A bajnokok ága,
Bár harc mezején
Elhulla virága,
Sok hősi Kemény.
Irtózatosan
Fenntartja magát
Új sarjaiban
A régi család."

Hő érzelem árja fogadja Keményt,
A harcokon honnit a honn jövevényt,
S keblére, csatái sebeinek irúl,
Hölgyével egy ég magas üdve borúl.
És csendes a ház, az örömteli lak,
Távolba nem érik a harci nyilak;
Kőszirtok örök tövü szálainál,
Elzárva, fedezve, magányosan áll.
Mormolva köszönti a bérci sió,
Zúgása szelíd nyugalomra hivó,
S míg rengetegin zivatar rohan át,
Rá védve tekint le az agg Retyezát.
S ő ott a gyönyör teli kútfejinél,
Mint férj s atya mennyire boldogan él!

Mért mégis az arcon e néma ború,
Felhői között mire érik a bú?
Lelkére mi rémletek árnya vonúl,
Hogy felriad álmai karjaiból?
Mért hölgye szelíd ölelése helyett
Nyujt durva vitéznek orozva kezet,
S hozzája titokteli éjfeleken
Véralku felett tanakodni megyen?
Oh szent haza! érted ez aggodalom,
Mely nem hagy örűlni a szűz karokon:
Éretted az égiek asztalitól,
Hol szüntelen örömek éneke szól,
Szent isten imádatos arca elől,
Bár ülne sugárai jobbja felől,
Fölkelne a honfi s dicső nevedért
Eljőne csatáidon ontani vért.
S esküdve az alku az égbe megyen:
Nagy Hunyadi bajnoki címeiben
Fog küzdve kiállni a síkra Kemény,
S vagy győzni vagy esni a hír mezején.

3

             Az ütközet

Ompolynak árjai vérben hempelygenek,
Csatázva partjain huzódik két sereg.
Egyik hazát hagyott, hogy dúljon idegent,
Másik belföldi had s csatái tárgya szent.
Eljöttek oldani rabláncra vert rokont,
Szivökben a boszút hordván s a drága hont.
S tovább tovább megyen téren, tetőn a had,
Holtakkal hintve a virító tájakat.
Leggyilkolóbb csata az Őrön mennydörög;
Ott egy zászló körűl küzd számtalan török.
A hollós pajzsu hős szemközt s székelfiak,
S vad ellenségeik sok ezren hullanak;
De új ezer fedi a véres harchelyet,
S tovább tovább dühöng az ádáz ütközet.

     Most egy merész lovag tajtékzó paripán
Száguld a hős felé, átkot s dühöt fuván:
"Így, gyilkos Hunyadi, nyitom meg szívedet;
Miattad ősz apám a varjak étke lett."
S egyszersmind elröpűl a dárda keziből:
A hős jobban talált s ő szörnyet halva dől.
Majd jő egy óriás; halálfej címere,
Jelűl, hogy halni kész, ha nem győz fegyvere.
Hogy nemcsak nézni jött kitűnik termetén:
Borzasztó látni őt a vértől feketén.
S nem szól, de buzogányt forgat halálosan
S a hollós hős előtt két bajnok ölve van.
Már fennyen cseng vasa a hollós paizson
S örömsivalkodás zeng a vad ajkakon;
De visszavág a hős s a szörnyü fej lehull;
Rémítve görg alá az Őrhegy ormirúl.
S ismét egy új vitéz s ismét egy új halál:
A hollós vértü hős párjára nem talál.

     S amint tovább-tovább zajong az ütközet
S mindinkább hull a nép az őri hegy felett,
Im újra sor nyilik, s szép mint a nap fia,
Előszáguld heven egy ifju dalia.
Bámúlva néz körűl, a hős előtt megáll
S kezében meghajol a zászlós kopjaszál.
"S régóta - így beszél - kereslek, oh Hunyad,
Jó sorsom engedi meglátnom arcodat.
S látom véres kezed munkáit: iszonyúk!
Tanúim, hogy te vagy, s hogy a hír nem hazug.
De hogy nem rettegem kezedtől a halált:
Im vedd, s ha úgy lehet, kerűld e kopjaszált."
S egyszersmind nekihajt a két hős könnyedén:
A hollós hős alatt átszúrván dől a mén;
De Ferhád elesik, szivében kelevész,
S fölötte áll setét pajzsával a vitéz.
S szól: "Hős fiú, korán enyészik életed.
Mondd meg, kinek hagyod átadnom fegyvered?"
Ferhád nem válaszol, de szól hörögve még:
"Mezet bég, jó apám! intettél, nem hivék.
Eljöttem vakmerő meglátni Hunyadit,
S többé nem látom ah honom határait!"
S Mezet bég ott leli lélektelen fiát,
S keblén kétségbesés lángtőre nyilal át.
De hősileg felejt fájdalmat és halált,
Buzdítva vág elé s harsogva felkiált:
"Most, most van alkalom Hunyadra rontanunk.
Erdély mienk, ma van a legdicsőbb napunk.
Most, rajta ozmanok! fel zászlót s kardokat.
Halállal en fiam dicsően tárt utat!"
Igy szól s félszáz ezer ordít s rohan vele;
A székel fut; kevés, kit kard nem sujta le,
S vérében ott a hős a hollós paizs alatt,
Ajkán s szivén haza a végső gondolat.
S Mezet bég felkiált:" Mienk a diadal!
Erdélynek napja húnyt Hunyad csatáival."

     S már indúl végzeni a meghajolt csatát,
S száguldva vezeti vérszomjuzó hadát.
Már szerteszét rabol s pusztít török, tatár,
S csak egy magyar ha áll, mely még csatára vár;
De ez bizton halad, nem enged semmi tért,
S fenn zengi: Hunyadi! s mindnyájan Hunyadért!
S Hunyadra csakhamar ráismer a török,
Amerre kardja vág, szózatja mennydörög.
Mint villám terjed el nagy lelke táborán:
Előtte rettenet, halál van nyomdokán.
S dicsően győzni száll a kis, de bátor had,
Velök harc istene, s ez isten ő, Hunyad!
Mezet bég véresen borítja a mezőt,
Fiával itt talál nem díszes temetőt.
Gyérülten omlanak vert hatvanezrei:
Őket téren, tetőn magyar had kergeti.
De ott fekszik Kemény a hollós vért alatt:
E nagy, dicső napért ő volt az áldozat.

    4

Elmúlt a harc, a hon szabad;
Sírjában a hős ott szunyad
Az ádáz nap után.
Felette ifju hölgye van
Setét hajának gyásziban;
Oly szép, oly halovány.

Fájdalma szókra nem fakad:
Tőr benne minden gondolat,
Az érzemény halál.
Bújával semmi föl nem ér,
Csak ami nincs, a vesztett férj
A por lakóinál.

Elmúlt a harc, a hon szabad:
Vezéri díszében Hunyad
És bajnok társai
A sírhoz jőnek komoran,
A harc setét ruháiban
Végbúcsút mondani.

"Helyettem, óh nemes barát,
Elestél, s mentve lőn hazád.
Dicsőn és szabadon,
Ha él, virágzik nemzeted,
Az véren váltott érdemed:
Örök hír hamvadon!

Vedd ím vezéri díszemet,
Melyet jelessé tőn kezed,
Vedd esküm zálogúl,
Hogy e hon - és e nemzetért
Ontok pogányban annyi vért,
Míg holda elborúl."

Szólt, s minden szónak hangiban
Törökjaj s harc dörgése van
S nem gyáva fájdalom.
Majd meghajolt a sír fölé,
A zászlót, pajzsot föltevé
S kidíszlett a halom.

Utána mind a bajnokok
Lerakják sorra paizsok
S kél zordon ravatal,
Setét kopjákkal lobogó,
Tört fegyvereknek villogó
Rémes pompáival.

S miként jött, vissza komorúl
Huzódik a had s elvonúl
A mélyebb gyász elől:
A bús hölgy még ott térdepel;
Őt semmi zaj nem kelti fel
Nehéz gyötrelmiből.

"Dicső volt ő hajh! s odavan!
Oly ifjú még, most szótalan,
Oly hű volt, most hideg."
Ez, amit a hölgy nem feled,
Ez, amit vissza nem vehet,
S fájdalma rengeteg.

Ott csügg a síron egyedűl
Gyászfűzként, melynek mélyen űl
A földben gyökere.
Ott hullnak néma könyei,
S szivét mindinkább vérezi
A gyilkoló csere.

Elmúlt a harc, a hon szabad
S kiket bilincsre vert a had,
Veszendő honiak,
Nő, gyermek, ifjú s agg öreg,
Egy tízezernyi nagy sereg,
Most visszaszállanak.

Kiket barátság, szerelem
Kötött s ért búcsú-gyötrelem,
Kétszerte kedvesek,
Most újra egymást ölelik,
Egymásnak arcán könyeik
Ragyogva ömlenek.

S Erdélynek völgyén, halmain
A tízezernek ajkain
Felzeng a háladal.
Fel a magas mennyekre hat,
Betölti a mély sírokat
Megrázó hangival.

"Igen! mindünkért halt meg ő!"
Szól illetődve most a nő
S a sírról felriad:
"Örűljön, aki mentve lőn,
Áldás a sírban pihenőn:
Erdély megint szabad.

Ne lássa senki gyászomon,
Midőn derűre vált a hon,
Hogy még van fájdalom:
De titkon én e gyászomat,
Míg fájdalomtól megszakad,
Szivemben hordozom."

1835