Vörösmarty Mihály

(KI FOGJA MÉLTÁN...)

Ki fogja méltán zengeni érdemes
Honnunk Vitézit, s Nagyjait, a setét
     Óság ködéből visszahozván
          Léteiket ragyogóbb egünkre?

Egy könyre-késztő nyájas öröm repes
Szívemben a szép hajdaniság eránt,
     Mely őseinknek szerte zörgő
          Fegyvereit lelapúlva nézte.

Tí Napkeletnek téres határai
Tanúk lehettek, mennyire vitte a
     Dölf Szittya Hősink harcra búzgó
          Lelkeiket, Ti tanúk lehettek.

Hát nemzetednek dísze, Orondates,
Nagy Dáriusnak számtalan emberit
     Miként tiportad porba ádáz
          Masszageták nyomodat követvén?

Miként fenyíté dárdavasad halált
Szóró hegyével büszke sorát ama
     Még győzhetetlen Támadónak.
          Zengjem-e, vagy Te nem ezt ohajtod?

Képzelj egy omló szírtdarabot magas
Bércről virító fákra rohannia
     S Gellérd sziklájit bús töréssel
          Jönni le a nyugovó födélre.

Így forga hajdan a nagy Atilla is,
Midőn veszéllyel hozta világverő
     Hadát az ellenség vidékit
          Dúlni, s adó fizetésre készté.

Még Róma gőgös népe is annyiszor
Győző hatalmát rettegi, s kérlelé,
     Hogy meg ne szegné a nyugalmat
          S ím nemesen könyörűlni kész volt.

Te jámbor Hős, oh Húnyady, a világ
Kínzó Töröknek mennyei ostora,
     A gyászos Honnért mint buzogtál,
          Mennyi dicső remeket mutattál,

Midőn az álnok Holdfele ránk borúlt,
S kétes veszéllyel támada meg, de ím
     Ezen felűl is rút irígység
          Vérbe kevert agyarát kitette.

Pest, 1818