Vörösmarty Mihály

Kilencedik ének

     Gyászos az ütközetek folyamatja. Halálos erőszak
Járja kemény sorait, s ordító fergetegekként
Benne vitéz seregek mind vesztig emésztik el egymást.
Hangjától iszonyút csendűl a kényre szokott fül,
S kedvetölő vérképeinek látása, s kietlen.
Bár a nap delelő sugarát megelőzze világgal
S könnyü sebességgel, míg a harc vészeit és a
Küzdők tetteiket híven kíséri dalával,
Fárad az elme; de ők el nem fáradva dicsőség
Vérbe borúlt mezején hadakoztak urára hanyatló
Alpárnak, rád, büszke Philó, rád, szívtelen Ármány,
S aki vadabb vagy még, tereád, nagy haemosi Viddin.
     Oh ha talán vagytok, kik meghallgattatok eddig,
El ne ijedjetek, a hadakat nem folytatom én most.
Párducos Árpádnak mint romlott nemzete, miglen
Kardja Hadistennek gonosz Ármányt meg nem alázá,
S a búsúlt daliák harcát nem mondom el; innen
Bodrogköz csendes szigetébe kivánkozik elmém.
Puszta az: al mezején nem hallatik édes enyelgés,
Nem dobog emberi láb. Ormán bús szellet üvöltöz,
És megürűlt hajléki világtalan állnak az éjben.
Hol Huba, fürge Bodor, hol vannak Hajna Etével?
Kérdezitek; mert messze hagyám kétségesen őket.
Hol van gyenge Szömér? Hadrontó Tűzima hol van?
Elmondom, s megeredt szavaimnak szűnete nem lesz,
Míg nem hirdetek új örömet Bodrogköz urairól,
Kedvesek ők nekem is, kedves vagy Hajna, te főkép,
Szűz hajadon, szép szőke fodorhaju lánya Hubának;
Mert te, midőn nyugszom, hitető álmomhoz is eljősz,
És köszönöd, hogy szűz ajakidról, s szőke hajadról
Édes szózatokat mondék, s kacagányos Etéről,
Aki erőre nagy a harcban, szépségre legelső.
Ezt köszönöd, s ekkor látom megnyílni szelíden
Bíboros ajkaidat, s füleim lágy hangidat érzik.
Ekkoron a havazó karokat meglátom, az égből
Isteni szikra gyanánt szállott szem tiszta világát.
Délnek völgye, szivem titkának régi hazája,
Dél völgyében is ily tüzes a lány szép szeme. Rajtam
Nem könyörűl; de megöl ragyogó sugarával utóbb is.
Vagy hova vesztem el így?... Megtérek Hajna, tehozzád.
     Hű Szakadár hogy Hajna után mind hasztalanúl járt,
Visszakerűlt szomorú lépéssel az éji tanyához.
Ott még ősz Huba szendergett, és nyugtos ölében
Gyermeki összevetett fejjel szép álmot aludtak,
S alva körűlfekvék tetemét bús gyenge cselédek.
Erre hogy ért Szakadár, el nem hallgathata, mélyen
Vette sohajtását, s így monda keserves ajakkal:
"Alhatol oh Huba? Sőt alszol feledékeny eszeddel.
Nem kérded többé, hol van deli Hajna; de kelj föl,
Lásd, hogy reggeledik, s Hajnának reggele nincsen."
Szólt, és fölrázá. Kele az, s hallotta beszédét,
És álmos kezeit Hajnának utána vetette.
Hajnát nem, de lelé két gyermekit alva ölében.
Mégis nem vala most lelkének búja emésztő.
Sejtve, hogy égből jött, hitt a magas álomi képnek.
Lassan elindítá magzatjait és bizakodván,
Égi remény hangján szólott vala gyenge szivökhöz,
És azok elhitték szavait, szaladoztak utána.
Ő pedig a gondos Szakadárral előre sietvén,
Messze ható szemeit hevesen járatta tanyáján.
Már odaért. Épen vala mindene. A dühös al nép
Vad rohanásában kikerülte lakása határit.
Mindene visszakerűlt, maga Hajna hibáza közűlök.
Újra nagy aggodalom szállott lelkébe Hubának;
Nem nyugovék, hanem a környéket messze bejárá.
"Hajna hova tüntél?" mondá. "Deli Hajna!" kiálták
Kis Bodor, és a gyenge Szömér, s zajgottak utána.
Nem jöve az; de kik a sűrűben rejtve maradtak
A láz pórok előtt, ismert hangjára kijöttek.
Jött nagy Elem, Csákány, hadrontó Tűzima eljött
Végtire, s szörnyü kezét nyujtá keseredve Hubának.
Mint mely szikla felét az idő vas karja letörte,
Oly vala ő, balról meg lévén termete rontva.
Nem látszott, örök éj üle fényén! bal szeme; képe
Fél vala csak, fele a dárdától összezuzódott.
Még tetemén látszott csak erő, és szikla szabású
Vállain, és karján. A pórokat ő maga kétszer
Visszaveré hajlékától. Harmadszor előlök
Nem gyáván, gyilkos karral hátrála, levervén
Négy hegyi pásztort, kik bizakodva rohantak utána.
Most is nem jött ő, mint akit bú, vagy ijesztő
Gond bágyaszt; haragos lépéssel jött le hegyéről,
Mint ki az ellenség jövetét óhajtja szivében,
S mostani kényesedett fiakat fél szemmel is ölne.
Nem volt kápa fején; de halálos szálfa kezében.
Úgy jöve, és komoran nézett a puszta lapályra.
Majd hogy elért Huba társához, könny omla szeméből,
S zordon erős ajakán iszonyún ily szózatot ejte:
"Haj! Huba még mi gonosz, mi csapás van hátra? nagy ádáz
Harcokat eltürtünk, s nincsen nyugodalma fejünknek?
Hajdan azért győztünk Álmosnak idétte Kiónál,
És Munkácsot azért, csak azért nyerhettük el Ungot,
Hogy buta pórok előtt, nem hős seregeknek előtte,
Bújuk az erdőket, és napfényt nézni ne merjünk!
Gyűlölöm életemet, nem, hogy csuffá lön ez orca,
Sem, hogy bal szememet komor éjszaka rejti; de bánom,
Átkozom a napot is, melyben a tábor öléből
Félre henyélni jövék; hiszen a vasat elbirom én még,
El, csak volna, az ércdárdát tíz rétü paizzsal,
És magam egy sereget, jőjön bár, fölverek itt is.
De nincs fegyverem is. Fiam elhordozta magával,
Egy fiam, és vele elmaradott harcában örökre.
Boldog! hantja fölött elmennek az esti fuvalmak,
Megrázzák füveit; de nem őt a sír fenekében.
Apjának nincs enyhelye még. Vénsége utóján
Dúlt hajlékában nincs semmie, semmie sincsen!
S őszűlt fürteivel szabadon csapodárkodik a szél."
Elvégzé. Amaz, a hegyhátnak végi lakója,
Megbúsult szavain, s szomorún így monda viszontag:
"Romlunk már nagyon, oh bajtársam, Tűzima, romlunk,
S nem maradott egyebünk lemenő napjainkra panasznál;
Mégis mely bajokat mondasz terhedre, azoknál
Több az enyém százszor, keserűbb fájdalma szivemnek.
Vagy mi az, ami reád jöhet, és több volna halálnál?
Sőt halnod sem gyáván kell. Iszonyodva tekintik
A pórok karodat, s nagy erő kell, hogy te ledőlhess.
És ha ledőltél, nincs ki utánad sírva kiáltsa:
»Kelj föl apám! ocsmány férjnek keze fekszik ölemben.«
Nincs ilyen, nincs aki reád félhalva omoljon,
Akit szellemed is borzadva kerüljön az éjben..."
Én többszörte halok, s kínomra marad meg az élet.
Aki előbb ezerek közt voltam karra legelső,
Nem birom a dárdát, kifutok keseredve lakomból.
Magzatimért is futnom kell. És mégis azoknak
Szebbike, főbb örömem, kimarad tévedve nyomomból.
Éjszaki honjából eljő a kellemes Álom.
Hasztalanúl jövök el tündér képének utána.
Nem közelít Hajnám, Hajnának nyomdoka sincsen,
S a heves aggodalom nyilalásai ölnek el érte."
     Jól el sem végzé, hogy nagy dobogási robajjal
Pór csapatok jöttek több részről, melyre sikoltva
Összefutott a két gyermek. Maga Tűzima állott,
Mint az erős kőszál, semmit sem féltve helyében,
S néze hová üssön, s fölkelt a szálfa kezével,
Nem késett sok időt. Mely nép már legközelebb jött,
Arra rohant, s zivatar hangján ordíta elébe:
"Haj! hiszen ezt vártam, por férgei, még csak ez egy volt
Szíves imádságom, hogy nappal lássalak, íme
Meglátlak most, s e látásomat el nem eresztem:
Sorra kemény áldást mondok fejetekre botommal."
Így szólott; de azok zavarogva megálltak. Azonban
Bodrogköz tele lett pórral, s Huba közbeszorúla.
S hogy látá, nincs semmi segéd, biztatta szorongó
Gyermekit, és kardját még ép baljába szorítá.
Rejtve maradt kebelén tépő gyötrelme szivének,
S úgy mutatá képét, valamint mikor ezrek előtt a
Vér mezején Susadal fejdelmit verte Kiónál.
Ehhez tiszteletes kora, és atya léte nagyítá
Bánthatlanságát; s vele Csákány, és Elem ott volt
Mint hegyen a rég múlt századnak tölgyei állnak,
Villámot, zivatart elvárván bátran, azonban
Illattal viselős ibolyák nyilnak ki töveiknél,
S a fiatal tölgyek meg sem rendülnek alattok:
Úgy a régi csaták győzői hatalmasan álltak
A két gyenge körűl, várván az erőszakot. És ha
Ellenség szív, ha kegyesség volna parasztban,
Megszűnnek vala itt; de doronggal, görbe kaszákkal
Jőnek azok, s Szakadár csak alig tarthatja meg őket.
Szidva riasztva körűlszáguld, s kelevéze hegyével
Döfdösi a közelítőket. Majd gyorsan odábbáll,
S visszakerűl ismét, s rontóbban ereszti ki karját.
Már ötször szágulda körűl, már Tűzima botján
Soknak vére lefolyt, s hét élet alutt el örökre.
Ekkor Csongorral közelített a temető had.
Jött Ete, s megmozdult rettentő jobbja legottan.
A ragyogó kardot markába ragadta; de elsőbb
Szólt szerelem hangján a szőke fodorhaju lányhoz:
"Hajna te, szép örömem, a harc veszedelme ne érjen
Tégedet, a hegynek tetejére lovaddal eredj föl,
S várd be, mig a környék dúlói elesnek előttünk."
Még el sem végzé, már Tomboli tudta mit érez,
Megmozgatta fejét, s mint a jó gondolat, úgy ment,
S a hegy legmagasabb tetejét Hajnával elérte.
     Most ezek a szigeten zajgó népségre ütöttek,
És Csongor mene társaival, hol látta ijesztő
Tűzima szálfáját lezuhanni halálos ütéssel,
Rá pedig a szaladó népet hadakozni kövekkel.
Arra rohant; de Etét szilajító gondjai vitték.
Mint mely villám a felhőt csattogva hasitja,
Úgy mene szörnyü sebességgel. Csapdosta, tiporta
Akiket ért, s élők, holtak düledeztek előtte.
Csakhamar a nagy tért befutá öldösve, zavarva.
Majd itt, majd meg amott csattant meg fegyvere, s ez már
Harc sem volt, hanem irtózat, magas égbe kiáltás,
S a réműlve futó pórok veszedelme, halála.
Sokszor, kik szabados menedéket lelni reméltek,
Visszariasztattak rohanó kacagányos Etétől,
S nyögve el-elhaltak, ha közel szágulda fejökhöz;
Ő pedig egyre veré őket, s nem lelte nyugalmát.
Mint megyen a nyihogó ménesnek büszke csikósa
Bogláros paripán lovait téríteni; úgy ment
Hős Ete, s a szaladók csapatit mind összeterelte,
Hogy keze súlya alól csak egy ember lelke se vesszen,
Aki előbb számot nem adand kedvelteiről, az
Ősz Huba életiről, s bodrogközi többi lakókról.
Már sokat egybezavart, kikhez, hogy utószor elére,
Összerogyott a ló huzamos futtában alatta,
Melyre vadabb lőn még, s így szólt, keze, kardja mozogván:
"Hah! nyomorúlt férgek, ki hozott ide títeket is még?
Vagy hogyan öljelek el, hogy emésszem lelketeket meg,
Ha Huba veszni talált, s Bodrogköz előbbi lakói?"
Szóla. Nem értették; de remegtenek a buta népek,
És az ölő ifjú lábához sírva borultak.
Az pedig a ragyogó kardot már fogta fejökre,
Hogy vallják ki Hubát. De Hubát meglátva, legottan
Szűnt dühe, s a ragyogó kardot hüvelyébe taszítván,
Öldöklő jobbját szivesen nyujtotta Hubának,
S társainak, s a gyermekeket kebelére szorítá.
Ott az öreg bajnok nem örűlt még teljesen, és már
Ajka kinyílt, hogy Hajna baját panaszolja Etének;
Az pedig őt megelőzve imígy ejtette beszédét:
"Hadban előszűlt hős, bajainknak vége szakadt már.
Szüntesd meg szomorú lelkednek gondjait: ott áll
A hegynek tetején egyedűl deli Hajna leányod."
Akkor az ősz fölemelte szemét, meglátta leányát,
Elnémúlt örömén, s köszönettel Etére borúla.
Csongor is elvégzé harcát, és sorra kötözte
A rabokat, hogy több kárral ne jöhessenek ismét.
Tomboli a dúlás közben Hajnával alább jött,
És a hegy közepén leborúla egy almafa mellett.
Hajna leszállt hószín lábával az ifju füvekre,
És megörült Ete látásán, ki halálos erővel
Járta meg a szigetet, s feje, s bajnoki karja kitetszett.
Látta rohantában, s döntő erejében az ifjút
A deli lány, s megörűlt, s elbámúlt szörnyü hatalmán.
Jobban örűlt még, hogy nyomban meglátta Hubát is,
S gyenge Szömért, s a fürge Bodort kapcsolva kezéhez.
Akkor Tomboli fölkele, és így szól vala hozzá:
"Asszonyom! a bajokat kikerültük. Nincsen ezentúl,
Aki reád haragos karját nyujthassa; de boldog
Léssz az erős kebelén s örömidnek napja soká tart.
Mégis az elmultról ha szivednek kedves az emlék,
Tartsd meg aranyszálát a bús tündérfi hajának.
Szép dolog a szívnek boldogtalanért is epedni,
S még valahára talán veszedelmed ijesztene: akkor
Vedd azon emléket, s délnek tájára lobogtasd.
Megjövök én tüstént: szél, villám nem jön előbb meg,
Megjövök én délről, s biztos menedékre kiviszlek."
Monda siralmasan, és eltünt a híg levegőben.
Ment közel a nap alatt, s a nap hallotta uráért
Gyenge süvöltését, s az egek kis csillagi hallák;
Hajna pedig szomorú hálával néze utána.
Fényes aranyszálát pihegő kebelére bocsátá,
S szánakodás hangján ily szózatot ejte szelíden:
"Tégedet oh tündér, hogy menteni földre leszálltál,
Elrontott az erős isten, s most szertevetődvén,
A nagy egek színén lebdes szép tagjaid árnya.
Szörnyű végzetedért nem elég kis könnye szememnek,
S gyenge az én panaszom napodat meg' visszaidézni.
Téged azért nemződ nem lát tündökleni többé
Hajnali fényében, sem anyád nem nyujtja kezét, hogy
Bánatos orcádat harmattal mossa vidámmá.
Mégis enyészted után ha van árnyékodban is érzés,
Lásd, hogy az emlekező lánynak, noha boldog egészen,
Kedvese karján is megtisztel néha siralma -
De te vészéséért engem sanyarítva ne büntess,
Istene hősömnek! soha én nem kértem ohajtva,
Hogy dél fényes egét tündér odahagyja miattam,
És gyermekkorom álmaival szívemre boruljon.
Nem kértem; de nagyon kívántam, imádtalak érte,
Hogy valahára erős karral deli bajnok öleljen.
És megadád, Ete, hadzavaró deli bajnok ölelt meg.
Most mikoron boldog napjaimnak kelne világa,
A boldogtalanért, hogy az értem romla, ne büntess."
Így végzé, s szemeit levoná a kékes egekről.
Nem mulatott: szívét a földhöz huzta szerelme,
Arra, hol örvendő képpel rá vár vala apja,
S a kis testvérek, hol hős Ete teljes erőben
Büszke magas fejjel fölségesen álla közöttök.
Ment szaporán, s legelőbb Bodor utját állta Szömérrel.
Csókolták, karján csüggöttek, sirtak, örültek.
És atyjokra vivék. Az hogy kebelébe fogadta,
Épségén megörűlt, s örömét ily szóra fakasztá:
"Látom, kétségem sincs benne, leányom, az égből
Szállt kezek ápoltak, s az öreg katonára tekintvén
Égi Hadúr küldött tévelygésidre segédet.
Áldassék neve! sokszor rám ontotta kegyelmét,
Most a legfőbbet, hogy téged visszavezérlett,
Aki öregségem napját föltartsa szemével,
S az ha leszállt egykor, testvérinek anyja maradjon."
Elvégzé az öreg, s teljes lett álma. Leánya
Megcsókolta kezét, és kedveze, szóla, mosolyga,
Mint csókolta előbb, s vala szólni, mosolygani kedve.
Majd pedig elválván, a hős karjára füződött,
S állt mellette, hogyan fiatal szép kerti fa mellett
Áll a völgyi virág, s ráhajlik az esti szelekkel.
Szűz feje ott a fát gyengén megfekszi, s puhán nőtt
Lombja közől a hajnallal pirosodva kifejlik.
Hajna is igy hajlott a hős kebelére fejével,
S nem vala nyugta soká. Amint már visszamenének,
Egy fia vesztett pór rejtekből űzte boszúját,
Látta fiát a síkon elesni Etének előtte,
Most meghuzta magát, s kopját vete rája boszúsan.
Vélte, talán őt, vagy lánykáját lelheti, s akkor
Lelke nyugodtabb lesz. És ment a kopja suhogva,
Vitte halálos erőszakkal boldogtalan élét.
Észrevevé Ete, s Hajnáját elvonta előle.
     Gyilkos szer! hova indultál? Nem Hajna szivének
Termett a te vasad; de halálúl terme lövődnek,
Aki ha el nem ereszt, fia utján nem megy alunni.
Im lemerűl a kopja kemény fagyökérbe hegyével,
És rezzenve megáll; de az izmos pór fut. Az élet
Kedves lesz neki, és fut ijedve. Utána hevülten,
Mint zúgó zivatar, fut hős Ete, s űzi, riasztja.
A hegyen ők szörnyű dobogással messze szaladtak,
Jóval előbb a pór, mindig közelítve az ifjú,
S öldöklő jobbját fölemelve halálos ütésre.
     Egy nagy szikla feküdt, szabadon, sűlyedve, középen,
Végső oltalomúl dühösen nekidőlt az erős pór,
És meg is indítá rohanó kacagányos Etére.
A gyors bajnok után Bodor is futa nyugtalan ésszel.
Most a rettenetes sziklát meglátva sikoltott:
Kit hogy halla emez, az eső sziklának előle
Nem futa, megtartá bajosan, s más utnak ereszté,
És a szikla szakadt iszonyú robogással, az alsó
Bokrokat, és fákat csikorogva lehordta, mig a mély
Völgybe legördülvén iszapos lágy földben elűle.
A pór addig előbb kele, és folytatta futását,
S szinte elért a hegy tetejéig, hol feketéllő
Rozzant vén sziklák oromúl tornyozva fölálltak.
Nem késett, a sziklákat megmászta; de jókor
Ott termett Ete hős, lábát megfogta kezeivel
S rajta nagyot rántott. A pór a szikla kiálló
Szálát áltölelé, s nem esett le; de a nagy erőtől
Termete megroppant. Még egyszer húzta meg a hős,
És a nagy kőszál leszakadt a pórra ropogva.
Halva marad nyomorul, vérét velejével elöntvén,
S a tört kődarabok mellette zörögve futának.
Nagy zavar, aggodalom volt lenn; de előttök ezennel
Megjelenék Ete, s fenn űlt a kis gyermek ölében,
Melyre oszolt a gond, s öröm állott vissza helyébe.
Már mindnyájan az ősz Huba hajlékához elértek,
S mindenik éhét és szomját hevenyében elűzé.
Kedvre derültek az ősz daliák; mert bajnak utána
Édesb a lakozás. Hadrontó Tűzima képét
Mint lehetett, kividámította, s haragja megenyhűlt.
Félretevé a nagy szálfáját, s szálfája helyett a
Sorba kerűlt ragyogó nedvű kupa forga kezében.
Ily lakozás közben Huba szólította fiát, és
Hegyre futásáért így feddődék vele, mondván:
"Gyermekem a te időd nem jött el, még te veszélybe
Oktalanúl ne szaladj. Ha korán elrontod erődet,
Nem lesz azon korban, hol többnek kellene lenni.
Majd ha karod dárdát birhat, s a kengyelig érnek
Lábaid, a hadakat bizvást megjárhatod: addig
Ódd magadat bajtól, ne rohanj vesztednek elébe."
Így feddette fiát, s annak beborúl vala képe.
Síra, hogy a dárdát nem bírják karjai, s lába
Még kengyelbe nem ér. De örűlt neki Tűzima, s hítta.
Amint hozzá szólt, megijedt a gyermek először
Zordon hangjától, később lábára fölűle,
S félve vevé kenyerét hadrontó szörnyü kezéből.
Csongor előkele most véres feje könnyü sebével,
Kit hogy láta Szömér, s deli Hajna, kötözni siettek.
(Mert ilyen kezek ápolták a bajnokot akkor.)
Hajna törölte sebét, s vérét elmosta szelíden
Ifjú arcairól, s a sebről félresimítá
Szög haja lágy fürtét. Hozzá jött gyenge Szömér, és
Írt köte rá, és a bajnok megörűle sebének,
És mosolyogva hajolt a gyenge kezeknek alája,
Akit egyébként nem könnyű illetni erősebb
Karnak is a viadal mezején, s elvárni veszélyes.
Most csendes vala, és hozzájok nyájasan így szólt:
"Szőke fodor haju lány, s te mosolygó barna leányka,
A sebeket ti nagyon kegyesen kötitek be, azért ha
Még sebeim lesznek, hozzátok térek azokkal,
Vagy magam is könnyű sebet ejtek testemen önként,
Hogy ti bekössétek, és annak lelkem örűljön."
Így szólt, és amazok pirulának, társi dicsérték.
Félrevonult ezután, s egyedűl lön Hajna Etével.
Messze terűl a sík tájék szemeiknek előtte,
Bodrog alattok megy, csillámos habjait űzvén,
Kedvez az ég, suhogó szeleit lassúdan ereszti.
Némán áll a hős, szeme Alpár tája felé vész,
S aggodalom hangján hozzá deli Hajna imígy szól.
"Hős, ha szavam téged nem bánt meg, az este közelget,
S még te nyugodt nem vagy: van kedvesb titka szivednek.
Messze kivánkoznak rettentő karjaid innen,
S Hajna tüzes szemeid látásán nem mer örülni."
Végezi; szép Ete hős tüstént így válaszol erre:
"Nem vagyok én, oh Hajna, nyugodt, és karjaim innen
Messze kivánkoznak; de ne aggódj: titka szivemnek
Nincs, ezután sem lesz, mely kedvesb volna szivednél.
Alpár vérengző viadalmai gyujtanak engem;
A harc híre után lesz csak nyugodalma fejemnek;
Mert tudod, a magyar itt harc nélkűl nem tud örülni."
Így szóltak. Távol pedig Alpár puszta vidékén
Véres harc vala még, s iszonyú morajával eget vert.