Vörösmarty Mihály

KLIVÉNYI BARÁTOMHOZ

Meddig fogsz az igéret után hallgatni, barátom?
     Meddig gyötröd még lelkemet annyi felől?
Zajgó pestieket kérdék aggódva; hazádat
     Kérdém, s nem jöhetett még bizonyosra eszem.
Sőt hogy Bécsben vagy, már azt is kelle gyanítnom:
     Pestről ily tévedt szó jöve rólad előbb.
A hír puszta szavát vizsgálni megúnta figyelmem,
     És lelkem szomorún csüggede kéte miatt.
Ám mondád, hogy Pécsre sietsz; de utána igérted,
     Hogy fogsz írni mihelyt pécsi helyedre jutandsz.
Jég- s hó-fürtökkel tájunkra borúlt az erős tél:
     Bú vala folytában; bú vala lelkemen is.
Majd a gyenge tavasz hűs szellőn szálla le, s ezt is
     Már rekedő hévvel váltani kezdi nyarunk.
S mégsem jő leveled: nem jő vele kedv, öröm onnan,
     Hol tán most téged lelki nyugalmad ölel.
Végre tudom csakugyan, hol vagy: de ki tudja, miként vagy?
     Ezt én csak tőled tudhatom, írd meg azért.
Vagy hát elfeledéd, mint részes lelkem ügyedben?
     Mely igen óhajtlak, féltelek, elfeledéd?
Még ösmérsz-e, Klivényi, hogy így tudsz bánni szivemmel?
     Hogy kétségekkel fojtod el érzetimet?
Ösmerj újra; keservidben keseredve veszek részt,
     És az öröm nekem is, ami tenéked öröm.
Osztozom a vígban, szomorúban véled: imígy ez
     Enyhűl, az gyarapúl, s kétszeresítve tied.
Vagy tán kérded még, ki vagyok? ki nyög ily szomorodva?
     Puszta magányosság bús fia, én vagyok az.
Én kit társaitól különítvén félreszakasztott
     A bölcs gondviselés, s tolnai földre vetett.
Itt mint élek most? oh tudják a kies erdők,
     Tudja hegyed-völgyed, börzsönyi puszta vidék.
Gond töltvén fejemet gyakran visz tétova lábam,
     Ez ligeten s erdőn hűsbe ragadva viszen,
Szédelg mindenüvé, éjszaknak, délnek egyenlőn;
     Ellene a napnak, s tévedez a nap után.
Hajh! és nem hoz vissza nyugottan. Menni kívánnék,
     Menni hová láb nem visz, s csak az elme segít.
Gyakran nézegetek dombomról csendes örömmel
     A suhogó erdő fái s homálya fölött.
Messze kipillantok sík zöld térekre körűlem,
     Míg látásom az ég végire jutva kivész.
S hajh! ott vész örömem: megürűlt keblembe unalmas
     Munkák gondja rohan, s kedvemet űzi, öli.
Napjaim így múlnak, s nyomorúlt, hogy múlnak, örűlök;
     Bár nincs mit várnom csalfa reményem után.
Csillog ez; int távollétében, s távozik ismét:
     Ilyet szűl s temet el mindenik óra nekem.
Ám legyen úgy. A jó istennek gondja leszen ránk.
     És Te - tovább már nem várhatok - írj, ha szeretsz.

Börzsöny, 1821. július 3.