Vörösmarty Mihály

MÁK BANDI

Esküszik Mák Bandi, a szomszéd is hallja,
Hogy fejét szomorú bujdosásnak adja,
Földetlen földig megy, mert Böske megcsalta:
Vele nyájaskodott, szívét másnak adta.
Ballag, ballag, már is megy a kertek alatt,
Játszik tóban a hal, de ő nem fog halat.
Nehéz káromkodást kever sohajtással,
Szája keseredik sokféle adtával.

Ballag, ballag Bandi, s amint ott elballag,
Hol tó felé nyílik a kis sötét ablak,
     - Hejh sokat mulatott annak közelében -
Most harag és nagy bú forog elméjében.
Megáll, nagyot sohajt, nézeget befelé,
De Böske még nem jön a kerten kifelé.
Bandi megindúl, de bundáját honn hagyta:
Haza kell még menni, ez a gondolatja.
Megy, megjön s a bundát tó szélén leteszi;
Hejh nehéz a bunda, mert nagy bú terheli.
Csak sóhajt, csak búsúl, és csak néz befelé,
Hiába! Böske még nem indúl kifelé.
Mert a felső színben a tehenet feji,
Gyakran fohászkodik és hullnak könnyei.
Megint csak megindul Bandi, de nem mehet.
Cifra bokréta van tűkörfia megett;
A hitetlen Böske még tegnap kötötte,
Nagyon megkívánja, haza megy érette.
Lassan megy, mint akit akasztani visznek:
Nem lehet több kínja vesztendő embernek.
Hiába, hasztalan, már megint csak itt van:
Föld is nyög alatta nehéz bánatjában.
De Böske csak nem jön a kerten kifelé.
Akármint tekintget Mák Bandi befelé.
Harmadszor is Bandi még csak haza megyen,
Gondolja, valami tán még van a szegen.
Van is; de nem egyéb, egy üres tarisznya;
Azt nagy szomorúan nyakába akasztja.
Most már nincsen többé, miért haza menjen;
Ideje, ha akar, hogy útnak eredjen.
Immáron megyen is végső elszánással,
Szárcsa, réce nézik vidor bámulással:
Egy szikrát sem félnek nehéz bundájától,
Lesütött fejétől, lassu járásától.
Ha ő velök együtt most madár lehetne,
A tó fenekére mélyen lemerűlne.
Megfogódznék a nád keserű torzsában,
Ott halna meg a nagy víz alatt buvában.
De ő már csak megyen: mert nyakán az iga,
Bár szíve csikorog, mint a rosz talyiga.
S mit látnak szemei? Amint néz befelé
Böske csakugyan már megindult kifelé.
Ólban és konyhában dolgát elvégezte,
Lépéseit ide jó isten vezette.
Fekete szép haját a nap ragyogtatja,
Szálló sugárait rajta elnyugtatja.
Piros mint a pipacs sírástól orcája,
Most is harmatozik két szeme pillája.
S Bandi, mint a részeg, nem jár egyenesen:
Utat kanyarodva Böske felé veszen.
Szerelem és harag és bú forrnak benne,
Ha rosz csupor volna, tán el is repedne.
"Hejh Böske, dolgodban úgy áldjon istened,
Amint megszolgáltad és magad keresed.
Nézd, elbúsultomban lettem bújdosóvá,
El is megyek én még, isten tudja hová.
Háromszor, mert sokat otthon felejtettem,
Elkezdett utamból vissza-visszatértem;
Addig a fényes nap rajtam elnyúgodott,
Nagy bujdosásomban setétségnek hagyott.
Azt gondoltam, ha még egy kis szived volna,
Lejönnél s előmbe szemed világolna:
Keskeny a híd nagyon, meglátnám az utat,
Hozzád siettemben nem szegném nyakamat."
De Böske így felel: "Mit mondasz te nekem?
Hogy bürün mentedben világolna szemem:
A tűz sem világít, ha rá zápor esik,
Szemem mint a sűrű zápor úgy könyvezik."
Így szól és lemegyen, megbotlik a lába,
Estében Bandinak borúl a nyakába.
Bandi sem aluszik, Böskét megöleli,
S nagy elbúsulással tovább, tovább viszi,
Viszi és esküszik: "Bakony erdejébe
Elviszlek, galambom, világ közepébe.
Magas hegyek között őz és szarvas legel,
Egy forrásból iszik szegény legényekkel.
Ott terem a sok pénz vén zsidó zsebében,
Kit zivatar kerget a csere szélében.
Ott sütöd te nekem ingyen kenyeremet,
Meg nem vett vászonból varrod rét üngömet.
Ott hallgatjuk együtt zöld erdő zúgását,
Párja után nyögő gilice búgását.
Sátort üt fölöttünk minden fának lombja:
Te leszesz szivemnek szelíd vadgalambja."
De Böske így felel erre szép okokkal:
"Jaj, nem jó ott lakni dühös farkasokkal.
Zöld erdőnek lombja, száraz fának ága
Sok szegény legénynek lett rosz mulatsága.
Ne vígy tovább rózsám, látod úgyis megyek,
Neked oltár előtt nagy esküvést teszek:
Teljes életemben isten úgy áldjon meg,
Mint hozzád hű vagyok s igazán szeretlek."
Erre nagy útjából Bandi visszaindúl:
Bakony erdejéhez még képpel sem fordúl,
Szánt, vet, gazdálkodik szép feleségével,
S megtelik a kis ház sok apró gyermekkel.

1842