Vörösmarty Mihály

(MÉRT NEVEZEL...)

Mért nevezel, már most mondd meg, változni tudónak,
     Nemde okult az most, oktalan aki vala.
És ez a kétszinüség van bennem, melyre felindúlt
     Bosszúló verssel gyúladozó kebeled.
Nemde talám koszorúd méltatlan elragadóját
     Üldözöd, s igy szánod aljasodásod okát?
Vagy tám más okból indúltál ellenem álnok -
     Szívű! s nem mertél szembe kijönni velem.
Visszavonó kétszínü vagyok: habozólag okádtad
     Rám feddő szavaid, illenek, ámde reád.
Mert egyedűl dícsérni lehet, aki érdemes arra
     És legyalázni, kinek tettei arra valók.
E vétkem szemeidbe miként tűnt? álmodozál tám,
     Ezt amidőn rútúl ám igazitni meréd.
Hogyha pedig mostan megelőzöl, s nyert koszorúmtól
     Én elesek, halljad erre miként felelek:
Amely mostoha sors csuffá tett, és lealázott,
     Majd valahára viszont, még ugyanaz felemel.
Légyen elég már végre neked ezt hallani tőlem:
     Ily alacsonsággal, hogy Te ne szólj ezután.
Rút cudar az s csapodár lélek aki inti barátját
     Forró mérgébűl, s rontja, gyalázza nevét.
Oly vad vélekedés mellett mérgedben epedjen
     Búsongó szíved, mást gyakoroljon eszed.

Pest, 1816