Vörösmarty Mihály

MESE A RÓZSABIMBÓRUL

Bezerédy Flórikának

"Nyílj ki, nyílj ki, rózsabimbó,
Nincsen már tél, elment a hó:
Nyílj ki rózsaszál.
Szíjak csókot ajkaidról,
Részegüljek illatodtól:
Érjen bár halál.
Egy parányi perc az éltem,
És ha nálad kéjben éltem,
Kurta vígaság:
Meghalok nagy örömemben,
Meg, ha nem szeretsz, keservben:
Nyílj ki szép virág."
"Csak élj, te csapodár;
Ismerlek rosz madár.
Nem vagy te pinty, nem vagy te cinke,
Bár könnyü vagy s nagyon picinke.
Te mézes mázos lepke vagy,
És hitszegésid híre szörnyü nagy.
Arannyal hintvék szárnyaid,
De alattok nincs egy szikra hit.
Virágról elreppensz virágra,
S maradnak tőled árvaságra.
Megnyílnom nem szabad neked:
Vidd el tovább csalárd szerelmedet."
Igy szólt a lepke és a rózsaszál
Egy kis patak zengő hulláminál.

S hogy zöldült a haraszt,
Szomjúzván a tavaszt,
Kijött a méh:
Elnézdelé
Hol van virág, hol van levél,
S leszállt a naptól enyhe dél.
És minden oly derűlt vala
Az új napon;
Döngött a kisded méh dala
Lassúdadon.
Üdvözle fűt, fát, réteket,
Minden határt,
S a lég örömben reszketett
Amerre járt.
"Mi lény? mi hang?
Mi lassú szózat reszket át a légen,
Oly andalító, oly tünékeny?
Ki az, ki itt barang?
Ellenség, jó barát vagy-e?
Reszkessek-e? örűljek-e?"
Leszállt a méh
Egy ág fölé,
A rózsabimbó ellenébe;
Megringatá magát a kis galyon,
Kiváncsian hajlott elébe
S így szólt kisértő hangokon:
"Kis virágom, szép virágom rózsaszál,
Mit vétettem, hogy előlem elbuvál?
És itt hagysz a szép tavaszban
Kínos-egyedűl,
Éhen, szomjan, fáradottan,
Szeretetlenűl!
Oh nyílj ki gyenge rózsa,
Nyisd meg szűz kebledet,
Bocsásd a szomjuzóra
Mézes lehelleted.

Ha mézedet csak egyszer ízelhetném,
Illatba szálló lelked érinthetném,
Éltemben szomjuságot
Többé nem érzenék;
Mézeddel egy világot
Megédesítenék."
"Ah kicsi méh,
Oly szomju s éh
S oly fáradott vagy
És még szerelmes is,
Hogy szinte lelked elhagy,
Te kis hamis.
Ez ám csak a keserves ének!
Oly éhen lenni,
Úgy szeretni,
Ez már csak sok baj egy legénynek.
Jer méhikém, enyhűlj e harmaton,
Mely itt remeg koránzöld ágamon.
Az ég adá, a nap nem vette el,
Neked hagyók, hogy szomjad oltsa el.
De mézet, méhikém, nem adhatok;
Sem keblet én neked nem nyithatok:
Feldúlnád mézért keblemet,
S hervadni hagynál engemet."
Ivott a méh
S megrészegűlt
A harmat szellemétől.
Nem tűrheté,
Hogy így megszégyenűlt
A rózsa kellemétől.
Féltés, harag gyújták föl szellemét,
És hallatott ily rémítő beszéd:
"Várj, meglakolsz még, csalfa, dölyfödért;
Bátor szivünk ily játékhoz nem ért.
Piros vagy most, te kis kacérkodó:
Ijedtedben halvány léssz, mint a hó.
Ezren fogunk megvíni kebleden;
Ha kéjt nem enged, temetőnk legyen."

És a méh távozék,
Mérgében sírva tört a légen át.
Megismerék
Hangjának erejétől,
Mely jött szivének belsejéből,
A méznek és gyiloknak bogarát.
Kitért előle légy - és lepke had,
S amerre szállt, a pók is megszaladt;
De reszketett a rózsa kebele,
Vad borzadással s rémséggel tele.
S szellőt küldött az ég;
Szelíd nyomán tündéri zaj
Emelkedék,
Mint egy sohaj,
Melyet sohajtott kéj és fájdalom,
Kebel, mit édes kínnak terhe nyom.
És e sohajban vágy volt és remény,
Mit kötve tartnak balsors, vagy erény,
És e sohajban rejtezett vihar,
Mit évek árnya még most eltakar:
Vak szenvedélyharc, mely sírhoz vezet,
Vagy elvesz észt, szivet, becsűletet.
De e vihar megengesztelve lőn
Könytől s imától, melyet anya tőn,
Ki síron túl kiterjesztvén kezét,
Megáldja élő árva gyermekét.
És e szellő, bár vésznek magva volt,
Mint egy sohajba fojtott súgalom,
A rózsaszál körűl hőn összefolyt
S elaltatá varázsos hangokon.
A rózsa mély szenderbe költözött,
És mondhatatlan édes álma jött,
Édesb a mennynél, tisztább mint a kéj
S a szerelem, bár ennek titka mély.
"Csak szenderedjél gyönge kis virág,
Neked még durva, zordon e világ;
Kifejlenél, a dér megsértene,
Idő előtt hervadnod kellene.
Csak szenderegj, míg egy szebb kikelet
Elűzi végkép a bántó telet.
Midőn a napnak engedend a föld;
És áthevűl és lészen ifju, zöld.
Midőn előjön a kis csalogány,
S édes dalától fölzeng a magány.
Ébredj te is, ha meghallandod azt,
S egész kebellel szídd be a tavaszt."

1842