Vörösmarty Mihály

(MIKÉNT REBEGJEN...)

Miként rebegjen tiszteletet szavam
Dicső nevednek, mennyei férfiú?
Miként borúljon bő kegyedhez
Zsengedező erejű Caménám?

Még kétes elmém, - de hevesebb tüzem
Amelyet ébreszt... bennem örömre gyűlt,
Hálám özönnel nyújta kedves
Végre törő erejét vezérűl.

Bíztat reményem csalhatatlan szava,
S a tiszta érzés gyújta szövétneket,
Mélynek világánál csodállak
Tégedet égig ható becsedben.

Én csak csodálom nemzeti fényedet,
Nagy lelked elzárt titkaiból világ
Elébe tűnő érdemidnek
Béreivel jelesűlt személyed.

Nem képes ily kész hangokat ejteni
A gyenge lantos, - Moeoni kűrt szavát
Érdemli rényed, de buzoghat
Szíve szerint kiki bár erőtlen.

A már öröklő hír mire vár tovább?
Tettid kivágák oszlopodat, s örök
Címek ragyognak dűlhetetlen
Sarkolatin, s koszorúk virítnak

Fonnyadhatatlan szárakon a körűl.
Már elkerűlted gyászait a setét
Éjnek, mi kell több? a teleknek
Hervatagin kihatott nagy elméd,

Mellyel vezérléd szerzetedet, dicső!
Itt a tudós kar szét-nem oszolható
Hálája zeng, áldást kiált ott
Pórod az ép telekek kebléből.

Érzem művednek szép foganatjait,
Kedveltid által vettem azon szikrát,
Mely lelkesítő gerjedéssel
Tűnteti lételemet világra.

Miként lesz hálám, s szívem elég ezért?
Egy mély ohajtás annyi ezer között
Ható-e hozzád? amikor víg
Éljeneket dörög a sziklás hegy,

Oh ezt fogadd el, s amikoron közös
Haszonra gerjedt éltedet, egyszerűn
Ajánlom a bölcs Úr kezébe

Miként rebegjen tiszteletet szavam
Dicső nevednek mennyei férfiú?
Mint keljen által bő kegyedhez
Zsengedező erejű Caménám?

Kételkedőleg fontolom. A csekély
Erő hanyatlik egyre tekíntve, más
Részről reményem felsegíti,
Melyet igaz tüzem allapított.

Boldog vidéken lengeti képzetem
A tiszta érzés déli szövétneke,
Ennek világánál csodálom
Érdemidet, közösebb becseddel.

Én csak csodállak; zengeni nem merem
S méltán öröklő tetteidet, nehogy
Homályt borítson gyengeséggel
Tévelyedő szavam érdemidre.

Pest, 1819-1820