Vörösmarty Mihály

ÓDÁK

Nézzed, Barátom, mint halad el korunk,
Mint múlnak el, nézd a siető napok.
Bármily enyelgő vigasággal
Voltak azok jelesítve, futnak.

És elragadják a vigaságot is
Magokkal, amint vissza nem áradoz
A víz, ha elfolyt, úgy az élet
Elhaladott kora vissza nem tér.

Fogantatásunk napjai szűntelen
Nagyobb időket érnek, erőtelen
Lábunk először tántorog, s csak
Ártatlanúl hebeg a szopó nyelv,

S majd tiszta szókat kezel, megerősödik
A láb - Tanítót néki! - deák legyen. -
Ez kis korunknak tárgya, melyért
S más okokért szomorú csapás ér.

De még csak álom s kezdete bánatos
Sorsunknak, amely gyakran hanyatlani
Készűl, s keservünk nyúgtalanná
Tesz, kiriaszt örömünk öléből.

Csendünk mulandó, bármi elégedést
Ajánl szerencsénk, mert sima talpain
Mint jött, viszont elhagyhat; amint
Nagyra emelt, megalázhat ismét.

Pest, 1817

Kit meg nem ejtnek vágyakodásai
S nem gőgös érzés ösztöne bátorít,
Túl a ködök híg gőzein, mint
Mennyei nézi, miként haboznak

A nagy világnak sok fiai, miként
Küszködnek önként, s hímezik álmokat,
Mint sorsok, ők is változandók,
Mindezeket szabadon tekénti.

Nem képes őtet megszomorítani,
Úgy hogy baján ne tudna segíteni,
A sors csapását bármi terhhel
Sújtsa reá zavaros kebléből.

Még ha sanyargó vándor is, a veszély
Rettegtetését űzi s erőt veszen
Mind azon, amit meg nem enged
A jeleset szerető becsűlet.

Pest, 1817-1818

Bosszús sziveknek képtelen átkait
S a vad Tyrannak veszteni kész szavát
Nem féli megréműlt tagokkal,
Aki valót s igazat szeretvén

Kényére önként nem szeret hajlani
S jóért keményen küszködik, érte hal.
Semmit magának meg nem enged
Amire mást vetemedni nem hágy.

Amit szivében forgat az értelem,
Nyelvével olykép adja ki titkait,
Bármit reménylhet, véleményét
S ami igaz, nemesen kivallja.

Feltételében félre csapó szelek
Nem ostromolják állhatatos szivét.
A büszkeséget félre vetvén
Csendesen áll örök oszlopánál.

Pest, 1818

     Már megszűnnie láttatik
Köztünk a szeretet, mely vezetett szabad
     Útban képzeteink után,
Míg egy váras ölén izzadozánk egyűtt
     Pallasz mennyei kincsein,
Vagy nyájas ligeten, (hol suhog a Zefír
     Andalgó szele kedvesen
Fejtvén a kikelet gyenge virágait;)
     Űzénk a komor ész baját.
Vígabb gondolatink messze repűltenek
     A szél reggeli szárnyain.
De haj! elragadá e vígaságot is
     Tőlünk a beborúlt idő!
S már megtért komolyabb életidőnk, noha
     Két év sem folya el! - Siet
E korban ki-ki nyílt élte virányait
     Szedvén végzeni, mit tegyen.
Mely végzése után rendeli életét;
     Ha nem kedve szerént való,
Mindjárt kezdi szegény váltani sorsait
     És így nyúgtalan éltet él.
Boldog, hogy ha talán állapodást talál
     S boldog! aki reménylett így.
Mert akit nyugalom csende megállapít
     S táplál a megelégedés,
Azt még a rohanó sors dühödése sem
     Képes megszomorítani.
Igy folynak komorabb gondolatim, midőn
     Ámúlok csoda tornyain
Pestnek, vagy felemelt házfalak aljai
     Közt járván tapodom kövét,
Vagy a tarka hajók rendjein alkatott
     Hídnak népeit, úntalan
Zörgéssel haladó hintait a vizek
     Hátán menni tekéntgetem,
Vagy szárnyas ladikon lengeni s a Duna
     Túlsó részire szállani,
Hol sziklákra feszűlt ormain a magas
     Gellérd épületet mutat
S nagy Mátyás szeretett lakhelye Hermine
     Gyászos holta után szomorg,
Nemrég nyert örömét sírba temette már,
     Honnét vissza nem áradoz!!

Pest, 1817-1818

A pusztai vadász

A Tél már befödé sikos
Havával, telehinte téreit. A hegyek,
     Hol Bakkus növevényei
S jó nedvvel dagadott sárga gerézdei
     Oly víg szűretet adtanak,
Száraz fagyja alatt nyúgszanak, a tavak
     Eggyé állt vizein lebeg
A jég, és kisimúlt útjai fénylenek.
     A bércek bokros ormai,
Az erdők, ligetek, már beborúltanak.
     Klóris gyenge virágait
A dér földre veré pusztai rétemen.
     Köd felleg szakadoz felénk,
Midőn én vadakat lépre lesek, s ebem
     Körűlem szemesen szökik,
S intésemre nyulak nyomdokit üldözi.

Pest, 1817-1818

Boldog, akit kész megelégedéssel
A magány nyúgalma fogad keblében.
Kedvesen töltvén idejét mezőknek
Tágas határin.

A boszús szívek dühödésit, őrűlt
Várak háborgó zajait nem hallja;
Amikor mások sanyarú bajok közt
Napjokat élik.

Boldogabb mégis, kinek hű baráti
A viszontagló ölelések által
Nyájasan hivják örömökre szívét
Bármi vidéken.

Mert vidítják őt, mikor a magányzók
A rideg puszták sivatag vidékin
Végtelen csendben az unalmas álom
Képeit űzik.

Pest, 1817-1818

Egy barátom verseire I-ső felelet

Ámúlásba hozott verseid hangzata,
Mellyel jóra derűlt kedvedet ékesen
Zengvén a vigaság ömledezési közt
Szíved gerjed enyelgeni,

S a víg ünnepeket tiszteli. - E jeles
Mű mellett magadat kellemesé teszed;
Fellengző hevedet képzetid éltetik
S jegyzik hű kebled érdemét.

Bámúlok, mikor a puszta magány borúlt
Csendét s a sivatag berkek homályait
S a sziklára feszűlt bérceket énekli
Bús képzetbe merűlt dalod.

Mint üdvözlöd az ég csillagai felett
A Holdnak ragyogó s játszi sugárait
Egy csendes liget hüs halmain űlve a
Nyárnak harmatos éjelén.

Boldog, haj! mi igen boldog az, akit igy
Enged minden időn érzeni sorsa, igy
Vezérl szent tüze, s nyílt élet virányait
Lantos zengzete kelleti.

Boldog vagy Te is hát! - Én pedig úntalan
Lármák közt rebegek, s félbe szegett dalim
Búsítnak, töredék énekimet tova
Hányván kedvem is elhagya.

Pest, 1818

II. felelet

Még visszatérhet kedved ez úntalan
Zajjal zsibongó lárma között, s viszont
Zenghetsz enyelgőn, s bajt elűző
Lantod öröm dalolásra vethetd,

Ha dolgaidnak terhe megengedi.
Majd a Zefirnek szárnyain a tavasz
Több jót hozand tám, s a szomorgó
Szívre borúlt ködöt hátra űzi.

A kis levélkék fürtjein átszökő
S a zöld ligetnek térit ölelgető
Lágy szellet ismét visszatérend
S a szeles éj dereit feloldja.

A kert közel van, mely feselő levél
Fürtökkel újúlt fáit emelgeti,
Melyben pirúltát hajnalúnknak
Sok daloló madarak köszöntik:

A rengeteg fák aljai harmatos
Űlést ajánlnak, már mikor a deres
Télnek csikorgó jégre tódúlt
S felrakatott hava szélyel olvad.

Kényedre szintúgy itt is hajolnak a
Parnasszi Múzsák, s dalra hevítenek
Habár kerűlnéd őket, el nem
Állanak ők soha tőled immár.

Pest, 1818

III. felelet

Nem képes hát már bármi derűlt idő
Bánatra gerjedt szíved erős sebét
Enyhitni? s búdnak nincs határa,
Mely vigadó hevedet kiveszté?

Bár messze van még a tavasz, és borúlt
Észak felűl mind egyre süvöltnek a
Dúló szelek, dúl a setét ég
Fellegiből hava bús telünknek.

S még nem merészel járni kereskedő
Terhelt hajóval a zavaros vizen,
A nem reménylett vészre félvén
Menni, kiköt vize szürke partján.

Szint úgy enyelghet nem szomoritható
Érzéssel a nyilt szív, de te, kit szoros
Határ fogadt be néha, ezt meg
Nem teheted kobozod szavával?

Ugy szinte engem sok sanyarú bajok
Üldöznek, áldott bármi kevés idő,
Melyen zsibongó lárma közt is
Gondomat e tudományra hajtom.

Lássad, Barátom, mégis erőlködik
Bennem csekély, s még csak szikra kis tüzem,
Szint úgy te benned vég hanyatlást
Nem szerez e beborúlt idő, nem.

A szép magánynak béke, vadon berek
Szent csende, s ernyős lombok homályai
Közt szét kerengő kis pataknak
Álom hozó zuhanása kedves

Mindennek, és ott kényire andalog
A lelkes érzés, majd enyeleg, de majd
A híg ködöknek gőzein túl
Lengeti mást tapodó dagályát.

De mégis itt elkedvetlenűl kiki,
Ha nincs egyéb tárgy, melyre ügyeljen. - A
Zordon sziklák nyilt oldalában
Bokrok alatt lebegő homályt nem

Láthatja mindég kedvesen. A zajos
Váras keblében, bárha baj éri is,
Baráti védik, s hő karok közt
Rá rohanó bajait felejti,

És víg örömmel gerjedez ártatlan
Érzésre gyulladt keble, midőn rideg
Földön bolyong a bús magányzó
S üldözi szüntelen álma képét.

Pest, 1818

IV. felelet

Midőn sietnek képzetid rideg
Puszták keblébe, s a mezők vadon
Csendét ohajtva, bércek aljait
Környékzik, s ernyős lombokon lebegnek.
Édes beszéded szinte elragad
S hogy azt kövessem, kisztet engem is.

A renyhe váras úntalan zaját
Elhagyni készűl változó kedvem;
Majd a ligetnek bájoló ölén
Majd a hegy ormán szét bolyongani
Vágyok veled, vagy harmatos gyepen
Kies határban űlni fák alatt.

De mégis engedd nekem azt, Barátom!
Hogy én a roppant váras ékeit
Zenghessem, ámbár minden verselők
A csendes élet bájait védik
És a mezőnek nevető nyugalmát.
Midőn tekéntem a sziklás hegyet
Ámúlva, melynek alját öbliti
A szőke víznek féktelen árja
S dicsőűlt Mátyás háza környeit
Mely Herminét, nem régen nyert díszét
Elvesztve holtán még most is szomorg;
Sokféle érzés gyujtja keblemet.
Majd a Dunának feldagadt vizét
Nézem s hajókon mint megy a zajos
Nép, vígan űlve leng a víz szinén.
Mások zsibongva parton állanak
S egymásra nézvén tréfát hímzenek.
Minden körűlem él, örűl, mozog,
Amit csak képzel pusztában szivem.
Ha rendes útját vizsgálom tovább,
A várnak ékes házfalak között
Tündöklik a bölcs kéz remek müve
Vagy a nagy elme szűleményei
Éltünket hasznos móddal vezérlik.

Mindezt mezőkön látni nem lehet
S ott szűntelen csak egy tárgyad vagyon,
Mellyet sokára únalom borít.

Maradj Te vélünk, és a bölcseség
Sokféle titkát fejtegesd, s midőn
Engednek nyúgvást dolgaid, vígan
Zengj, és daloddal űzd el únalmad
Vagy hű barátid társaságában
Kitárt karokkal öleld a nyúgalmat.

Pest, 1818

V. felelet

Csendünk mulandó bármi elégedést
Ajánl szerencsénk fellegi szárnyain,
Mert azt egy elkábúlt irígynek
Szertecsapó dühe megzavarja.

Midőn felúnszolt mérge alatt nyögő
Vad keble undok kárhozatot leheg,
Mindenre dúl, fúl, s rút fekélyét
Mérgesedett ajakán habarja.

Kínzásra termett poklok erőszakos
Setéte (melyben bús jajok hangzanak
S a lelkek elfojtott nyögésit
Félbeszegő ropogás dörög, s zúg:)

Nemzette őket. - Béketörő fejök
Napfényre jővén égnek homályiból,
Csak arra készűl és tör, hogy mást
Nyelve miatt keserűlni lásson.

A már hanyatló szívre borúlt bajok
Ilyen panasszal búra fakasztanak,
Mert im reám dűl a gyalázat,
Mely okot ád vala gúnyolásra.

De hagyjuk ezt el - pusztai térre vágy
És a mezőnek csendibe bánatom,
Hol tám agyarló kínozással
Nem felel a megavúlt irígység.

Bár e bajoktól megszabadúlna már
Éltem, s virító térre kerűlne, hol
Távúl emésztő nagy bajoktól
Béke ölén nyugalom fogadná.

Ily változóvá tette itéletem
A rút gyalázó! - aki előbb mezőt
Megvetni mertem, most nem úgy már:
Visszavonom szavamat, Barátom!

De hasztalan, mert visszaidéznek a
Szűkségek onnét! - ám legyen úgy, mezőn,
Erdőn, ligeten, bércek alján
Lengeni képzetimet bocsátom.

Pest, 1818

Bár zengje más a Hősök homálytalan
Érdemre vágyó tetteit, hadverő
Nagy Bajnokoknak megkeményűlt
Mars mezején dörögő hatalmát.

És fesse, mint vész, mint megy halálra sok
Ártatlan, amig ők zabolátlanúl
Dúlnak, kegyetlen fegyveröknek
Éle után mi jajos keservek

Sohajtnak, és csak puszta magány marad
Fordúlt halommal várak helyén, mikép
Húll a vitéz nép a Hazáért
Harcba mohón, hevesen rohanva,

Vagy vig örömmel dallja kiterjedett
Élet korának tárgyait, amikor
A hűs tavasz bájos virányit
Fejti, s kegyes kebelét kitárja.

Atyám! kitől én származatom veszem,
Édes Atyám! én ím egyedűl Neked
S böcsös nevednek zengetem kis
Lantomat és neved érdemének.

Pest, 1817-1818

VI. felelet

Már rég nem hallám zengeni lantodat
S igéreteddel meg nem egyez szavad,
Melyért, megengedj, visszahívlak
Félbehagyott müvedet követni.

Nem mintha ösztönt adni ohajtanék;
Mert ám eléggé ösztönöz önn heved,
Melynek vezérlő csillagánál
A hamis út rögeit kerűlöd.

Túl jársz az úndok, s rút henyeség ködén,
A tiszta égnek mennyezetén lebeg
Homályt nem érző fényed, és ott
Érdemesít nemesebb arányod.

Hallám, oh hallám már kobozod szavát
S örömmel indúlt lankadozó kezem,
Örömmel indúlt a hanyatló
Kéz idegét kifeszítve verni.

Majd zsenge munkámat közölém veled;
Te elfogadván visszafelelni kész
Voltál Barátom! majd örömmel
Nézzük utóbb nagy időnk sorában.

Ezt félbe szegvén nincs akadály ugyan,
Mely elragadná fáradozásaink
Bérét, s az érdem megjutalmaz,
Bár külön izzadozunk, de kezdett

Pályánkat, ámbár csak kis időig is
Folytassuk, az most kedveden áll. - Szoros
Szűkűlt határunk kis körében
Elhagy-e hát kihaló világunk?

Ne vesd meg, amit néked ajánlok, ám
Ha többre visszük versezetünket; a
Tágasb mezőkön lelkesűlve
Fog szabadabb kebelünk hevűlni.

Pest, 1817-1818

Klivényi barátomhoz

Vegyed köszöntő énekemet, velem
Örömre gerjedt tiszteletem szavát
Vegyed, Barátom, s társaságunk
Tiszteit érdemesítsd neveddel.

Látod: dagályát a zavaros Duna
Miként lövelli árka öblén kivűl,
Mikor vak árját bús nyugatról
Fergeteges zivatar borítja.

Terhelt hajókat mint ragad el zaja
És szőke hátán malmokat is visel.
Nézd: kútfejénél harmatozva
Görgeti kis köveit folyása.

Amely cser alján most legelő juhok
Árnyékban állnak, s hímezi álmait
A víg juhász, dúdolva lézzeng
S a ragyogó nap hevét nem érzi.

Mag volt, midőn azt pásztora elveté.
A kezdet apró, végre nagyot nevel!
Máró rebegni, - szólni osztán
Kezde, utobb! - nemesen beszélni.

Mi is reméljünk, míg szabad életünk
Virányin épség díszei lengenek.
Utóbb, ha sorsunk nem zavar meg,
Kész leszen a koszorú fejünkre.

Pest, 1818

Czinkéhez

Nem vár hiú bért a nemesebb szivű,
Munkája bérét kései századok
Adják meg idvezlett nevének,
S hűlt tetemét jelesíti címe,

Melyet dicsőűlt tettei őrzenek.
Bús vedre zárán, s hantjain általhat
Jó híre, éltét nem boritja
A komor éj rideg alkonyával.

Ön haszna el nem csalja arányitól.
S így Hazájának szenteli tárgyait,
Bátran keresztűl ront veszélyek
Árjain is megörűlt reménnyel.

Ah Czinke! téged érdekel ez, jeles
Magyar! - Tanítónk e rebegő dalot
Fogadd kezemből. - Egy tanítvány
Hálaadón magyaráz utánnad.

Te a Dunának fagyzivatarjain
S az öszvetoldúlt habzatok árjain
Átrontva hű keblünkbe megtérsz
S érzeni csak magyarúl tanítasz.

Áldás reád már! Éljen öregbedő
Díszével áldott lelked. Az ősz idő
Nem képes aztat megtagadni,
Amire érdemeid jutottak.

Pest, 1818

Feléd sohajtnak bánatim e kies
Sikról füzekkel zárt temető, feléd
Borong elázott bús szememnek
Záporiból kitünő keservem.

Midőn az estnek csendi terűl reánk
És alkonyával bérceket elborít
Fáradt lovakkal már hanyatló
Féb Oceán özönébe bukkan.

Búsúlt homályban lengedez egy jajos
Szellet, s virító lombokon átrepes
A címköveknek gyászain túl
Lengve felém kiható fuvással.

Bús szárnyain gyász könnyei lengenek
Sok árva szemnek, s a beborúlt idő
Jajos szavát széjjel süvölti,
Hordja kies ligetink határin.

Meglep panasszal elsuhanó zaja,
Réműl elaggott búja alatt szivem,
Borzadva vívok képzetimmel
S testemet a remegés mereszti.

Oh itten elhúnyt édes Atyám pora
A sír ürében szendereg. Ő soha
Nem fog közöttünk élni -! jaj!... de
Visszanyög elnyomatott siralma...

Nem, - nem szegem meg csendedet, oh Atyám!
Nyúgodj porodban. Századok álma ez,
Amelyet alszol, s könnyeimnek
Bús tava hűlt tetemed nem éri.

Meg nem zavarnak búslakodásaim
S mélyen sohajtó szózatim! oh kegyes
Árnyék, utóbb is mind leszállunk
S porba megyünk kihaló világgal.

Pest, 1818

Névnapi tisztelet

Tisztes nevednek napja derűl reánk
Nagy Férfiú! ím híveid áldozunk
E víg örömmel bő kegyednek
S tiszteletünk leborúl előtted.

Jeles nevednek jegyzeni érdemét
Nem lesz beszédünk tárgya, magasztalást
Nem vár az érdem, de csekélyek
Még ezeket szavaink rebegni.

Csekélyek, ámbár égve buzog szivünk,
S vágyása titkát fejteni rendesen
Nem képes, oh ezt nem tekínti,
Aki reánk örömest figyelmez.

Vegyed tehát, amit nemesebb okon
Nyujtunk elődbe: Élj szeretett Hazád
Javára, s öntsed ránk az égnek
Mennyezetén lebegő sugárod.

Igy érdemidnek szárnya alatt szabad
Nyugvást találunk, s nyomdokidat kitárt
Utban követvén szorgalommal
S hálaadón sietünk utánad.

Pest, 1818

ÓDÁK - Vörösmarty Mihály

Vörösmarty Mihály

ÓDÁK