Vörösmarty Mihály

Ötödik ének

     Távol azonban az éj szörnyű veszedelmei dúlnak,
Elkomorúl rajtok szép csillagos arca az égnek,
S vad zajgásaikat szomorúan visszamorogja.
Oh ha tovább mennem szabad a nagy tábor öléből,
Elmegyek a földet pusztító néma halállal,
Felfödözöm véres mezejét hideg éji homályból,
S rajta kitüntetem a holdnál ordítva civódók
Harcait és a holtaikért tusakodva veszőket.
     Hallván a földnép, hogy az alsó tájra huzódott
A fő tábor, erőt, s szívet veve, s forrva dühében,
Merre magyart telepedve tudott, oda zúga hegyéről,
S öldöklő kezeit gyarló öregekre, fiúkra,
És gyámoltalanúl maradott hölgyekre vetette.
Bodrogközbe rohant legelőbb; de zajos vala jötte,
Mint a fergetegé, mely még a bérceken űl, és
Már iszonyú moraját hallják a puszta lakói.
A bodrogköziek hallák, hogy zúga vidékök,
És kiki, mint tuda, ment, bujdosva kerülte halálát.
A hegyüregbe vonúlt némely; sok bolyga az erdőn;
Sok Bodrognak eredt, s hídján átomla zsibongva;
Volt, ki setét vizeit lappangva meguszta az éjben.
Másokat a dühödő pórnépnek elére haragja,
Kik lehajolt fejjel szomorún egymásra halának.
Jókor ment Huba, s fogta Bodort, és fogta kezénél
Gyenge Szömért; deli Hajna pedig mene nyomban utána,
S már bús ösvényén a zúgó Bodrogot érte.
Szólítván Hajnát, szólítván rendre cselédit,
A szűk gyenge bürün félelmes lábbal elindúlt.
Igy átvitte Bodort, és kezdé vinni Szömért is.
Ekkor erős hangon megdobban utánok az ösvény,
S szó- és fegyverzajt harsognak vissza az öblök.
Megfélemlik ezen, s viszi gyorsan gyenge leányát,
Elsiet, és sajnos vesztségét sejtve csak akkor
Jajdúl el, mikor űzőit nagy messze kerülvén
Mérgök elől eltért, és nem leli a deli Hajnát.
"Haj! mi kemény vég ez, mi gonosz kéz hajt ide engem?
Agg fejemet sietek megmenteni; s veszni felejtem
Lányomat, a szeretett Hajnát, fene latrok ölében."
Így szólván keseredve ledől egy szikla tövénél,
Mert agg lábai már nem birják vinni; körűle
Nyögve siránkoznak kedves fia, lánya, cselédi.
Kérdi Bodor, vele kérdi Szömér: apa, Hajna hová lett?
Nem felel az, hanem a sziklához nyomja keservtől
Kába fejét, fölnéz a csillagos égre merően.
Háromszor fölkél elszánva keresni leányát,
S háromszor rogy vissza szegény a szikla tövéhez:
"Nem mehetek, vad szikla te légy, légy erre tanúm, ég!
Nem mehetek; de te, hű Szakadár, menj gyorsan utána,
És ha lator kézben lelvén nem mentheted, öld meg."
Monda, s reá nyögtek síró fia, lánya, cselédi.
Hű Szakadár pedig elmenvén sírt éjjeli utján,
S hasztalanúl bolygott a csillagi gyenge világnál.
Látta Hadúr e fájdalmat, megszánta vitézét,
S szóla legottan az Álomnak, hogy menne le hozzá
Enyhítné fájdalma hevét, biztatva reménnyel.
Éjszakról tüstént a kellemes Álom alászállt.
Szép aranyos szegetű szárny inga suhogva nyakánál.
Hosszu setét hajait hamuszín koszorúja keríté,
S könnyen gombolyodó híg barna köd úsza nyomában.
Tart vala lágy iratos szövevényt betekerve kezében,
Melynek egyik lapján víg hajnali színben elöntve
A boldogságnak vidor ábrázatjai tűntek,
Másikon állt a bús sanyarúság képe sötéten.
Ott a búsan ülőt meglepte szelíden ölelvén
A koszorúzott hölgy, tarkás rét csermelye partján;
Ott a távoleső meglátta barátait ismét,
Véreit a rokon, a bujdokló honna határit.
Megholt társával mulatott vigadozva az élő,
Hitte jelenlétét, s örömétől lángola képe.
A hős győzve kitünt ragyogó nagy kardja vasával.
Éhesek, és szomjúk boldog bőségben ülének,
És fejedelmi arany ragyogott a durva paraszton.
Itt lesütött fejjel rabok állnak régi bilincsen,
S jár éhen-szomjan fonnyadt bőrképpel az ínség.
Itt a gyilkostól remegő elfutna: de nem tud;
Veszti dicsőségét a hős, vas fegyvere bomlik;
Népe fut, ő leesik s dobogó paripája tipor rá.
A csecsemőt dühödő farkasnak körmei tépik,
Anyja sikolt, s iszonyodva fut a fene vadnak elébe.
Itt a hajnallal sokszorta szerelmesen eskvőt
Alkonyodás tájban mással szemléli mulatni
A bús lányka, s virágpártáját tépi fejéről.
     Ilyenféle, s ezer más képet tüntet az Álom
Lágy szövetén, mikor a nyugvókat elönti ködével,
Azt pedig a jó, vagy rosz szinnel nyomja fejökre.
Most jöve, s csendes dalt mormolt még távol az égben,
És hallék zúgása, miként a szirteken omló
Kis pataké, vagy az erdőé, mikor esti szelektől
Lassan meghajlik leveles feje, s benne moraj kél.
Már közel ért, s legelőbb a két kis gyermeket éré,
S lágy, iratos szövevénye hegyét nyujtotta szemökre
Melyen rakva gerezdekkel szőlőtövek, ifjú
Kis csemeték piros almákkal fejeikre lelógtak.
A két gyermek aludt atyjának ölébe hajolva;
Ősz Huba is fáradt szemeit nehezedve lehúnyá.
A boldog szövevényt rányomta mosolyogva az Álom.
Látta Etét ragyogó képpel diadalmi örömben,
A győző sereget látá vágtatni merészen,
S párducos Árpádot hadat űző karral előttök.
Jött végtére leánya elő, és sírt örömében,
És csókolta kezét, és kedveze, szóla, mosolyga,
Mint ezelőtt ébren vala szólni, mosolygani kedve.
Igy mikor álképeit a kellemes Álom elosztá,
Visszaröpűlt betekert szövetével az éjszaki tájra.
Itt ugyan ők rövid álmaikat nyugalomban alutták
A baj után; de kik a véres hadi téren alusznak,
Álmaikat valahára megint fogják-e elűzni?
Vagy ki lesz, aki szelíd kézzel kelthesse föl őket,
Hogy még gyenge tavaszt, s napfényt láthassanak egyszer?
Senki sem! éktelenűl a véres porban enyésznek.
Im! hogy emelkedik a csendes hold képe ragyogva.
Szürke világánál, mint a kríváni fenyőszál,
Látszanak éktelenűl a termetes éji leventék.
Bús lábok, valamerre tapod, holt testeken áll meg,
Melyek alutt vérrel feketedve, kihülve hevernek.
Lassu hideg szellő játszik huzakodva hajokkal,
Némúlt ajkaikon besivít, és (hallani szörnyű!)
Tompa sohajtásként jő vissza halálos özönnel.
Igy járnak köztök Csongor, s Ete bajnokaikkal.
Néma, halálos gondolatok kísérgetik őket,
Nyelvök eláll, zajló mellöknek hangja dobog csak,
Vagy mikor indulnak, megdöbben alattok az ösvény,
És a holtak után hajlónak fegyvere csördűl.
Itt fekszik Hábor hosszan sík földre terűlve,
Arccal alá, valamintha porát keseredve harapná.
A ragyogó szegetű kacagány, s kelevéze törötten,
Haj! máskép, mint míg viselőjök birta, hevernek.
Hős Ete rábotlik, meg is ösmeri, s képibe pillant,
Élete végsugarát vélvén még rajta találni.
Oh de setét az már, s bús éjre van űzve világa,
És hideg, és merevűlt, mint a fagyos éjszaki tenger.
Mind bámulva körűlállják, paizsokra bocsátja
Őt Ete, s elnehezűlt szivből igy ejti beszédét:
"Bajtársam, hajdan víg gyermek társa koromnak,
Vérbe borúlt földön, nyomorúlt, így lellek-e téged?
Rám dühödött a vad bolgár, te helyettem elestél.
S haj! most hol van erőd, szemeid szép fénye hová lett?
És legelől rengő lobogód hova szálla fejeddel?
Mind letiporva hever, s te enyészet karjain alszol.
Ifjúság koszorúja! korán kiszakadsz te közűlünk,
S a sápadt holdnál temetésed nem lehet ékes.
Kis domb aljánál fogsz dísztelen éjben alunni,
S fegyvereid fényét a föld árnyéka berejti,
De feledékenység nem rejt el örökre előlünk.
Kardodat elviszem én, villogjon holtod után is,
És legyen öldöklő, valamint, ha te vitted előre,
Ezt pedig árnyékok seregében bird te sajátúl.
Majd egykor hozzád nyugovó helyeinkre leszállunk,
És kereső jobbunk ránk nyujtott jobbodat éri."
Igy szólván kardját gerelyével váltani készűl,
S könnye reá csordúl, mikor oldani hajlik utána.
Már viszik őt szomorún széles pajzsokra terítve,
S borzasztó látás! mikor a holtakra tapodnak,
Elnehezűlt fejjel lassan fölütődik előttök
Egy haldokló hős. Sanyarú képére tolódván
Kínja halálának, szemeit komor éjbe borítja,
Ősz haja véresedett fürtökben lóg le fejéről,
S szívrázó hörgése között ily szózata hallik:
"Föltámadtok-e hát ti halott bús társak az éjben?
Vagy kik járnak emitt zörgő fegyverben előttem?
Haj! nagy az én kínom: lelkemnek nyissatok útat."
Igy hörgött, s feje ismét a holtakra hanyatlék,
S a mellébe törött kopját markolta kezével.
Itt iszonyodva megállt, mind aki körűl vala s Csongor
Ment legelőbb hozzá, s minden haja szála fölálla,
S keble dobogni szünék, mikor a hős rája mereszté
Haldokló szemeit, s ő a tört kopja után nyúlt.
Hogy kivoná, megrázkódék, a vér pedig omlott
Annak kebléből, és lelke sohajtva kiszálla.
Kínjától feketült arcát a csendes enyészet
Most elsárgítá, s szemeit betakarta ködével:
"Nagy volt, oh bajnok, s tartós fájdalma szivednek;
Szúnyadj most, valahára megáld szélhányta porodban
A maradék, ki ezen földnek bírandja határit,
S szörnyű haláloddal fiait nagy tettre hevíti."
Így szóltak, s betemették őt a kis halom alján
Társaival, s a tört kopját melléje letüzték.
Erre hozák Edömért lehajolt bús fejjel, utána
Tarcalt a nyilazó seregeknek büszke vezérét.
"Haj! mi nem így nyugodott csak reggel is a csatatéren",
Mondák mindnyájan, "szeleket megelőze futása,
És nyila messze röpűlt ragyogón, és gyorsan előtte.
Most pedig éktelenűl itt fetreng véres ajakkal,
S szép arany íjából gonosz ellensége lövöldöz!"
Végre Laborcánt is hozták, s kis halom alján
Négyöknek tágas sírt ástak az éji leventék.
A többit halomba rakák, és dombot emeltek
Testeiken. Tüzet is gerjesztete Csongor azonnal,
Áldozatot hogy tenne nekik kis barna tulokból,
És szomorú torral végkép megválna közűlök.
Hős Ete járt egyedűl holt ellenségei halmán,
És az erős bolgárt, kit nagy viadalban elejte,
Nézé, hogy neki is vég tisztességet adasson.
Távol azonközben megvillan az éjjeli fegyver,
Melyre midőn pillant Ete hős, nagy gyorsan elindúl
Társaihoz, nekik a jelenést kimutatja, holottan
Sok megrettenik, és javasolja kerülni futással
A sokaság erejét; de nem így Ete, s Csongor: erősen
Állnak ezek bátor sziveikkel akármi baj ellen,
S a közelítőket készek fegyverre bevárni.
Mégis, hogy netalán némely hadi társok elessék,
Hős Ete cselt gondol, s szaporán így ejti beszédét:
"Társak, az éj kedvez. Fekügyék kiki szerte nyugodtan
A tetemek mellé, magam itt a holtakon ülvén
A lobogó lángban piszkálok dárdavasammal,
Vagy sárkány tarajú sisakát föltűzöm Izácsnak
Egy hosszú véres fénylő kelevézre, hogy ettől
Visszaijedjenek, és rend nélkűl fussanak, akkor
Keljetek, és őket fent kardotok éle fogyassza."
Végezi. Szétvezeté Csongor kis számu vitézit,
S a holtak mellé fektette le őket ötönként,
Hogy mikor a jövevény sereget szétbolygani látják,
Ők egyesűlt karral bízvást ölhessenek abból.
Rejtve maradt maga is, s borzadva ölelte az elhült
Bajnokokat, s véres képökre remegve tekintett,
S ége halálos fekvését harcokra cserélni.
Szép Ete hős pedig a tüznél kelevézre szegezvén
A sárkány tarajú sisakot fölütötte magasra,
S bajnok Izács tetemét, fej nélkűl, vértesen, és bús
Helyzetben föltámasztá holt testi halomra,
És maga ült lobogós sisakot kapcsolva fejére.
Már azalatt közelebb járult amaz éji csoport is,
S erre tüzet látván sebesebben kezde rohanni.
Csorna hozá őket. Lelkét szilaj érzetek ölvén,
Vétke tudásában többé nem lelte nyugalmát.
A tábort odahagyta, s futott kikerülni halálát,
Melyet az elbúsúlt Lamias dühe forrala titkon.
     Futsz gonosz öldöklő, de utólér szörnyü hatalma
Véres bűnödnek, s fejedet bekeríti halállal,
Balgatag! a hölgyet megnyerni hiába reményled
S holtakról zsákmányt szedvén haza térni veretlen.
A hölgy férjével, kit elöltél, nyugszik örökké,
S itt legutósó lesz neked e rémületes éjjel.
     Jő sebesen hadi népeivel deli termetű Csorna,
S rézhegyü kopját tart könnyen forgatva kezében...
Ekkor kél a hős, valamint Bakony erdeje halmán
A sudaras nagy tölgy, mely zölden messze kinyujtja
Ágait, és magasan jár büszke fejével az égben.
Ott szép fürteivel lágy szellők játszanak, és a
Tiszta verőfénynél feketés nagy sasfiak ülnek:
Igy kél hős Ete, és lobog ékes tolla sisakján.
Integet a fölemelt dárdával, s visszariasztó
Mozdúlattal Izács csonkúlt tetemére mutatgat.
Ily szörnyű lehet a déltengeri sárga halál is,
Mely a szárazhoz kis sajkán csendesen indúl,
S lassu szelek hordják veszedelmes szája leheltét,
Végre rohanva megyen, s a népes partok utána
Holtak testeivel hosszan bekerítve maradnak.
Szemmeredezve tekint a bolgár, látja fejetlen
Bajnok Izács tetemét, s kelevézen függve sisakját,
Elréműl. Iszonyodva megáll maga Csorna is, és néz.
Mit véljen, nem tudja, s mihez tarthassa irányát.
Végre pogány lelkét ekkép szólítja magában:
"Most van-e hát szaladásra idő? Hah! vagy hova fussak?
Hol vehetek békét, melyet nem fegyverem adna?
Ál ördög, vagy akárki vagy ott tetemével Izácsnak,
Míg fegyvert birhat, nem látod Csorna futását."
Ilyent gondolván, kopját vete rája boszúsan,
Mely nagy erőszakkal sebesen zúgott ki kezéből,
S ment egyenest, de kifáradván a földre lehullott.
Ekközben pengő idegéből kétszer ereszte
Gyors nyilat Und fia is, megüté egyikével Ikámort,
A fegyverhordót, ki legott Csornának elébe
Általütött nyakkal leesett, sok kopja zörögvén
Markában, nyomorult! többé nem nyujthat urának;
A másik nyíl röpűl fene Csorna nyakánál,
S a sisakos Hirkunt sebesítvén jobb szeme táján
Csap be, s hideg vasheggyel örökre eloltja világát.
Hős Ete gyors nyilakat lővén igy kezdte csatáját:
Most pedig a kopját fölkapta, s hatalmas erővel
Visszaveté. Reszketve futott ki előle az alszél,
Ez pedig a levegőn sebesen tolakodva sivított,
S most nem esett le, hanem nagy erővel ütötte középen
Csorna kemény paizsát, s ketté osztotta hegyével.
Gombos övét éré azután, s ott félre hajolván
Gyenge fehér csipejét szurván vérével elönté.
Fattyú Csorna midőn evvel keseredve vesződnék,
Már közel állt Ete rettentő dárdával előtte.
Népe keverve futott, s közben valamintha halálok
Kelne, serény haddal némán föltámada Csongor.
Oh mig az öldöklést rebegéssel zengi el ajkam,
Bújatok el ragyogó szép csillagok a magas égen,
Hogy besötétedjék boruló lelkemnek az éjfél.
     Csongor előbb karddal leveré a termetes Illit,
És az öreg Bekirót ketté szaggatta derékon,
Akik szinte együtt estek le halottan előtte.
Hátban üté Bogomilt, azután a sanda Kolombárt,
Kit, mi időn arccal fordult, s szégyelve futását,
Bőr paizsát védűl tartá, és vagdala karddal,
Szája fölött megvága nagyon, kiütötte kezéből
Kardját is, mely csengve legott a földre lehullott.
A bolgárt Csongor még egyszer ütötte meg arcúl,
Melyre hanyatt fordúlt dombos pajzsával elesvén.
Sok futa, mint nap előtt fut az éj köde völgyek ölében,
Ő, mint könnyü sugár, hozzájok elére vasával,
És kegyelem nélkül járt ölve, riasztva közöttök.
A gyalogokból már ötöt ejte le, most kelevézt vön,
Egy földön heverőt, s Irkunt leütötte lováról,
(Mert csak némelyek szálltak le keresni barátjok
Elhidegült tetemét s a többi lovon vala) Irkun
Vérző oldallal leesett, és esve nyakát is
Szegte szegény, kit jó lova futván messze lehurcolt,
Hogy kengyelben akadt lábát nem tudta kivetni.
     Csongor után mind föltámadt a fürge magyarság.
S a szaladó csapatot könnyű harcokban emészté.
Kis szemü Báta, ki mint a bús csillagtalan éjjel,
Rút vala képében, nagy fejjel, s ferde ajakkal
Száz ezerek közt is kitünő, komor éjszaki rémként
Kelt, s iszonyú ordítással kezdette csatáját.
Négy bolgárt űzött egyedül maga. Karjait egynek
Elvágá, s másiknak megtörte sisakját,
És megtörte fejét, mellyel szédülve ledőlt az.
Futtában megbotlott itt a kis szemü Báta,
S vastag törzsökként leesett a földre zuhanva.
A bolgár Hircsut megfordult rája dsidával,
S szidva fejének szúrt; de tömött kápája megótta.
Talpra szökött szaporán, s elvágá ellene karját,
Majd torkába veré az acélos kardot; azonnal
Eldőlt a bolgár, és társa ijedve odábbállt.
Vitte szekercéjét a markos Tárkony is, és ölt,
Pusztított, valamerre futott ló, ember előtte.
Öt rétű paizsát a vívó testes Olápnak
Elrontá egy vágással, s ugyanannak alatta
Oldala két csontját betöré másodszor. Oláp sem
Várá balgatagúl. Kardjával jól csapa hozzá,
S bal vállát mélyen megvágta; de őtet azonnal
Főben üté Tárkony, hogy aléltan földre hanyatlott,
S rajta futó bolgár bajtársi remegve tapodtak.
Már a két népség űzése, futása vegyes lőn,
A rejtett magyarok mind gyors viadalra kelének,
És rosszúl forgott váratlan harcban előttök
A buta bolgárság. Már a réműletes éjben
Holtakat is gondolt vesztére rohanni, s csatával
Nem mere, mint máskor, kétséges harci szerencsét
Várni, hanem bizonyos veszedelmét futva kerűlte.
S most az ölők dühödött ajakán, s az ijedve futóknak
Torkaiból kisüvöltő hang egy zajba verődik,
S a fegyverropogás, paripák nyihogása eget ver,
Ott, hol előbb holtak borzasztó csendben aluttak,
S a letiport földön még féreg sem vala élő!
Csorna, midőn látá népén gonosz éje csodáit,
S a rettentő hőst, s fölemelt dárdája hatalmát,
Megrendűlt, s vadsága kifogy vala minden erőből.
Fölhágott szaporán, s megereszté jó lova fékét,
És futa, mint a rém, melyet megkergete isten,
S mely hosszan nyujtózik el a nagy felleges égen,
S hogy leszakad, bús árnyék megy tépetten utána.
Igy futa Csorna, futó népét szaladással előzvén,
És holtakra vetett árnyéka követte futását.
Még sebesebb árnyékánál, és rettenetesb volt
A szaladó Ete hős, ki vivén dárdája hatalmát,
Mint a mennydörgés, ment zúgva, zörögve nyomában,
S csakhamar általüté paripáját hátrafeszített
Lába előtt, hol vékonyodik hasa, szőre kopottabb.
Lassúdott a pára s halálgond érte ülőjét.
Félre szökött hát, és amelynek előle iramlott,
El nem futhatván, fegyverrel várta halálát.
Főben üté legelőbb is Etét; de törötten esett el
A vékony kelevéz hegyezett vasa csonka nyeléről,
És Ete még állott, mint a nagy tátrai kőszál.
Annak kormos agyát sok villám szállja ropogva,
S kár nélkűl elenyész, mikor eljut régi tövéhez,
Mely mélyen gyökerezve megállt a föld közepében,
S ott az idők végét ingatlan fogja bevárni.
Így Ete még állott, s dárdáját hosszan előre
Nyujtván, míg kardot rántott az, erőt veve ismét.
Monda pedig, mikoron rá készűlt Csorna rohanni.
"Hitted-e hát te kölyök bolgár, hogy gyenge csapásod
Engem is a holtak seregébe fog űzni? de téged
Most megemészt tüstént e hosszu kezembeli dárda,
És ragyogó kardom szivedet megjárja hegyével.
Majd panaszolni fogod népednek ferde ajakkal,
Hogy mikoron szaladál, magyar ifju levente ütött meg.
Az pedig ottan rád nem fog hallgatni; hanem fut
Fegyverem élétől, s egyedűl hágy téged az éhes
Férgeknek, kik majd dögödön marakodva lakoznak."
Erre felelt, noha félt, bátran deli termetü Csorna:
"Téged ugyan nagy erőd büszkévé tenne; de láttam
Én már elréműlt fejedet, mely szinte lehullott
A nagy Viddin előtt. Hej! máskép állsz vala ottan:
Most engem büszkén éhes férgeknek ajánlasz.
Várj csak, azok téged sem fognak messze kerülni,
Aki reánk lappangva csapál, mint éjjeli farkas.
Most vedd e választ, holtak rablója, s dögölj meg."
Igy szólván ragyogó kardját nekivitte, s keményen
Csapkoda balja felé, s most mint két tigrisi kölykek
Víttanak elhangzó iszonyú csengéssel az éjben.
A szaladók megfordulnak bámulva, s közöttök
Látván egy harcolni urát egyenetlen erővel:
"Vajmi buták voltunk, hogy féltünk eddig is e csúf
Latroktól, kiknél majd tizszer több vala számunk.
Jertek most, üssünk rájok, s mentsük meg urunkat."
Hangosan így szólott; s mind zajra fakadtak utána,
S mint sívó lelkek keseredve rohantak urokhoz.
Csorna, kerek paizsát verdeste keményen Etének;
Ez meg visszaszökött, s dárdáját messze kinyújtván,
Mellben üté Csornát, hogy azonnal vére kibuggyant
Torkából, s elalélt karjával kardja lehullott.
Kardra kapott Ete is, s nagy erővel vága nyakához,
Mely a páncél kapcsa fölött gyengén vala födve.
Itt éré: a bolgárnak feje porba vetődött,
Teste pedig nagy zörgéssel hullott el utána.
Szörnyű kínjától vonagoltak tagjai, ékes
Arcát szájából kiszivárgó vére csufítá.
Ráhágott Ete, s melyeket ő kérkedve letépett,
Tarcal ivét, teli puzdráját most visszaszerezte,
S pajzsa helyett baljába vevé, s vállára akasztá.
Egy csapatot Csongor, s öldöklő társai űztek,
Sok most erre rohant, ha lehetne, megóni vezérét,
Vagy legalább testét megmenteni víva remélte,
S csenge boszúálló markokban kardjok acéla.
Kikre midőn nézett Ete hős, elejökbe vetette
A véres fejet: az nagyot esvén földre lekoccant;
Ő pedig így szólott rettentő szóval. "Ihol van
A magasan kelt fej feketítő porba keverve:
Bánatos anyjának nyujtsátok vissza, hogy őtet
A zajogó tenger habjában mossa fehérre;
Mert nagyon elcsúfúlt... de ti sem juttok haza többé,
Sorra vasat nyeltek, dühödők, s vért isztok előttem."
Elkeseredtek ezen, s szilajabban zúgtak előre
A bolgár katonák, de amaz sem szóla sokáig
Mint fecsegő szajkó; hanem a vont húrral ereszté
Tarcal erős nyilait, sok azáltal szörnyü halált halt.
Báluz Imérrel aláfordult: azt mellben ütötte
A hegyezett vessző, száján besivíta emennek,
Amint ordított: egyszerre elállt szava, s a nyíl
Általjárva fejét jó messze kiálla hegyével.
Így ezek a csörgő fegyverrel porba zuhantak.
Harmadszor csendűlt Tarcal szép íja kezében,
S ekkor sem suhogott nyila hasztalan, a gyalog Eddint
Fülhegyen érte, s tovább kelvén megakadt az idősebb
Eddin combjában, ki amazt lovagolva követte.
Eljajdultak ezek; de velök nem gondola senki.
Könnyű dárdával Szemiringa leszálla lováról,
Megragadá izmos baljával Csorna fejetlen
Testét, és szaporán elvonta Etének előle.
Mint őzborjat evő tigris, vagy bojtos oroszlán,
Melyre hiéna rohan, s koncát vonszolni merészli,
Ráviszi rettenetes körmét ordítva, dühödve:
Úgy mene hős Ete most hosszú dárdája vasával,
És letöré derekát a hű bolgárnak: az ottan
Összerogyott ura testével, s nyöszörögve reá halt;
Bajnok Etét ezalatt láncsával mellben ütötte
A gyors Kelde, s egyéb társit biztatva reá tört.
Mégis Etét mikoron szemlélte rohanni feléje,
Szembe nem állt vele jó deresén szaladásnak eredvén.
Őt az ölő ifjú leveré döngetve lováról
S lóra kapott maga, s most mint a sas jára közöttök
És magasan forgott véres lobogója az égben.
Balra szegett fejjel viszi a mén szörnyü hatalmát,
Tombol, tajtékzik, remeg, izzad, borzad alatta.
Most Ete hős, nyilazó Rollónak szúrja hasába
Dárdáját: lerogy az, s kínjában marja ruháit.
Megtöri Boncsik agyát, s melléje lefekteti Zákát,
És jámbor Rutufot, ki gerelyt vete rája; de gyengén
Koccant a paizsán, s leesett a földre rezegve.
Igy ment, mint a nyíl sebesen, s veszedelmes erővel
Csorna körül már harmadszor, s kikerülte futással
A ráhányt kopját, vagy meg-megrázta acélos
Pajzsát, s a beletört fegyvert hullatta: körűle
Ember, ló hullott azalatt, s nyöge véresen a föld.
     Senki ezentúl a testet nem merte ragadni,
Csongor is erre került ismét, s a kis szemü Báta.
Most a bolgárság másodszor eredve futásnak,
Visszafutott, árnyékát is rettegve tekintvén.
A csend, melyet az éj viadalma szegett meg, ezentúl
Még iszonyúbb, mélyebb lön, mint mikor a nagy idő még
El nem kezdődött, s a fő hatalomnak ölében
Életerő nélkűl nyugodott a néma teremtés.
     A két tábornak nem volt nyugodalma azonban.
Zúga szünet nélkűl a csillagos égnek alatta,
És tüzeik versent csillogtak az égi tüzekkel.
Áll fenn várában Alpár ura, néz le, s ezerszer
Változik el gondos szive indúlatja: tünődik.
Majd hűl, majd izzad, félelmét váltja haragja;
Majd megalázódik, majd gőgösen érzi hatalmát.
Ébren van, de az álommal vetekedve röpűlő
Bágyadt gondolatok támadnak erőtlen eszében,
S járva, pihenve fején leli szörnyű gondjai terhét.
Fegyvert ölt most, és a nagy táborba lekészűl.
Egyben elébe siet zokogó neje, fátyolos Íno,
S szőke Melitta, kiket, mikor egy kikeletkori nappal
Ossa hegyaljában szedtek koszorúba virágot,
Szép Görögországból tiltott szerelemmel elorzott,
S titkon ölelt, az anyák átkait gyönyörébe keverve.
Most ezek eljöttek, s legelőbb szólt fátyolos Íno:
"Merre Zalán, haj! merre sietsz, bús árva fejünket
Mely szörnyű inségre hagyod hites esküid ellen?
Vártalak, ah mert nélkűled nem is édes az álom,
S most nem jősz te, miként ezelőtt vala jőni szokásod,
Hogy keblemben elaltatnád nagy bűneim átkát,
S képzelt boldoggá karodon ringatna szerelmed.
Óh mi igen más szív voltál, mikor Ossa tövében
Szűz lánytársammal leltél koszorúzva, s virágát
Ifjúságunknak, te hitetlen, örökre kicsaltad.
Akkor csábító szemeden szép szikra világolt,
S ifjú ajkadon oly kedves vala hangja nem ösmert
Honnodnak. Hitető, most mely csúfságra hagyandasz?
Éjtszaka rejtve vagyunk, egyedűl elzárva naponnan.
Csak te valál örömünk komor éjjeli csendes időben,
Most fegyverbe sietsz, s ránk nincsen gondja szivednek.
Ah hát, mig harcolsz, idegen kéz birjon-e minket?
Vagy szabadulván is, hova a nagy földi világba
Tisztesség nélkűl, nyomorúlt, hova menjek ezentúl?
Jőj ki Zalán, oh jőj ki velünk e harci vidékről:
Szolgád, és szeretőd, valamerre menendesz, utánad
Lépdelek én, s el nem fárad kísérni szerelmem.
Kedvez az éj, jer vissza Zalán, jer, veszni ne hagyj itt.
Vagy várod, hogy bús fényét szemeimnek eloltsa
Ön kezem, és ki setét éjben szívemnek alatta
Fekszik, az is vesszen, nyomorúlt, a gyilkos anyával,
És valamerre hajolsz, legyen átka, keserve fejednek?"
Melyre Zalán szomorodva felelt, és közbe sohajta:
"Most jősz hát te is, oh most jősz keseríteni, bús hölgy,
Kit más szíveknél tüzesebben kedvele szívem?
Most keserítesz-e? haj mért kellett arra vetődnöm,
Mért kellett idegen földön szemeimbe ötölnöd,
Hogy most könnyeidet lássam kebeledbe lehullni?
De ne remegj, megmentelek én: ti előre lementek
A Duna partjaihoz. Ha szaladnom kellene, ottan
Fölfoglak titeket, s a nagy hullámos özönnel
Kis sajkánk szaporán leröpűl Nándornak alája."
Ő ugyan így szólott, s megörűl vala fátyolos Íno.
Szőke Melitta meg állt, mint ékes völgyi virágszál,
Mely gyönyörű kebelét a csalfa melegre kitárta,
S csakhamar a fagyos éj dere hullott gyenge fejére.
Leng azután a langy szellő, fris harmat esik rá,
S fürte fölött melegen tündöklik az ifju verőfény,
De kebelét az már többé nem nyitja; hanem vész,
S hervadt gyenge fejét vékony szárára lehajtja.
Szőke Melitta imígy állott fejcsüggve Zalánnál,
És halovány ajakát szomorún ily szókra nyitotta:
"Bár inkább vennéd tőlem az élet unalmát,
És vérző szivemet nyitná meg kardod acéla.
Haj! nincs már örömem, nincs semmi reményem azóta,
Hogy veled itt egyedűl elzárva gyalázatot élek.
Majd mire kell jutnom, nem tudtam balgatag, akkor.
Fennyen igérgetted, hogy drága szüléim ölébe
Visszavezetsz, s aranyos szavaid vesztemre hitettek:
Most buja véreddel megrontád lelkemet; eltűnt
Szép ifjú napomat komor éji homályba vetetted,
És megvetsz, ínségemnek hia hogy ne lehessen.
Menj hát, bizvást menj, örvendtesd fátyolos Ínót,
S hagyj engem csufságra; de majd megbüntet idővel,
Melytől elragadál, honnom szent istene téged,
S a sírból kikiált örömidre leányi szemérmem."
Igy szólván szomorún belső teremébe vonúla.
Menne Zalán örömest, hogy vígasztalja; de Íno
Lágy ölelésével megtartja, s kezére borulván,
Féltékeny szavait sugdossa remegve fülébe.
S már lágyulna Zalán; de felejteti gyenge szerelmét
A népes tábor, mely zúg várának alatta,
És mely ellenben csillámlik az éji tüzeknél.
Most lezörög, mint egy kísértet, utána Preheszka,
S a szálas Kornyik, fegyverhordója, sietnek.
S csak kevesen bolgári közűl, kik elaljasodottan
Véröket elhagyták idegenbe merűlni s fogyottúl
Éltenek, úgy látszék, hogy kínos végöket érjék
S a végét a népnek, mely elpártolva magától
Ősi szokásait és nyelvét indúla feledni.
Ő pedig, a fejedelmi Zalán, aggódva szivében
Hű kísérőket rendel, kik gyorsan utazván,
Éjtszaka hölgyeivel futnának el a hadi térről,
S a Duna partjánál hírét várnák be, vagy őtet.
Íno pedig keserű könnyekkel tölti meg arcát,
S szőke Melittával nem egyenlő búban elindúl.
     Ekközben jeles áldozatot készíte Hadurnak
A győztös tábor. Sík tér vala hagyva középett,
Hol magasan lobogott a tűz halmos farakásból,
És ropogó haragos szikrái az égbe röpültek.
Jó távolságban, mint a délesti szivárvány,
Mely az eget csoda színezetű boltjával elosztván
A fagyos éjszaktól délig nyujtózva legörbűl,
S szemtévesztve megáll zúgó nagy tengerek árján:
Úgy állt félkereken, képpel fordulva tüzének,
Alpár tája felől Árpád hadi népe nyugodtan.
Szemközt, és közelebb a tűzhöz elődi vezérek,
És bátor daliák álltak viadalmas erőben,
Mind tisztelve Hadurt, mind hálát mondva Hadurnak.
S most a fő táltos Kárel, magzatja Izárnak,
Mellén gombokkal ragyogó köntösben előjött.
Keskeny övét derekán aranyos csatjával akasztván,
Hosszan alálógott zöld rojtos barna ruhája.
Tarta pedig baltát, s nagy selleget ötvös ezüstből,
És közelíte, miként közelít a nyúgati felhő
Nap lesiettéhez, melytől a barna setétség
Ritkúl bús közepén, s kiragyog szép széle körösleg:
Úgy leszen itt kitünőbb a táltos termete, képe.
Hosszú szakállával havas üstöke, bajsza fehérlik,
És magasan kiderűl nagy homloka tiszta szemével.
Csendes buzgóság izgatván lelke nyugalmát,
Tiszta tekintettel dalt kezde magában; utána
Titkos dal repesett a zengő táltosok ajkán.
Most hátrább lépett, s szolgáltak társai, zúgó
Csermelyi habzattal megtöltvén sellege öblét.
Bükfa kupáikat is megtölték gyorsan utána.
Zengve körűlállák azután a nagy tüzet, és azt
Mind egyszerre, kupájokat is belehányva, megönték.
S im valamint mikor a sok századok óta kevergő
Forróság kitör öbleiből, és szikla-tetőjét
Fölrúgván magasan szikrázik el a levegőben:
Rettenetesb lánggal lobogott föl az éjjeli nagy tűz,
És vereses ropogó szikrái magasbra kelének:
Szerte világos az éj, de az álló néma hadaknak
Tornyosodott árnyéka setét órjási hegyekként
Messze lenyújtózik réműlt várára Zalánnak.
     De mi moraj támad, mi riad meg az éjszaki sarkon?
Áldozatúl barmok voltak cövekekre kötözve,
Gyenge juhok, s ökrök, s harcok paripái. Előttök
Két őrző állott kezeit botjára nyugasztva:
S im vastag kötelét dühösen rángatva letépvén
Egy nagy igátlan ökör vészes rohanással elindúl.
Mint naptól a hó, fénylettek szőrei testén,
S vitte magas szarvát, ádázan előre szegezve.
Ez legelőbb a két őrzőt kergette, s ki rája
Bottal ütött bátrabb lévén, azt messze kivetve
Megtapodá, dühösen földet hányt szarva hegyével,
S bőge veszett torkát iszonyú hangokra feszítvén.
És futa messze; de a seregek mindenhol előtte
Álltanak, és ha közel szaladott, fegyverrel ijeszték.
Visszakerűle tehát, és nagy fáradtan elálla
A lobogó tűznél. Bámulva tekintgete itten.
Véres nagy szemeit vadan a nézőkre mereszté,
S álla magas fejjel, mint a havas éjszaki jégdomb.
Megragadá szarvát tüstént a fő hadi táltos,
S homloka nagy csontját megüté baltája fokával.
Földre rogyott az erős állat messzére kinyujtván
Lábait, és hosszú szarvát a földbe szegezvén.
Ekkor imádságát igy kezdte Izár fia Kárel:
"Nézz le Hadúr, csillag szemeiddel az ég közepéből,
És ha mikor kedves vala néked az ilyen ajándék,
Vedd kegyesen most ezt; adj honnt idegenbe futóknak.
A barmok neked esnek el itt kezeinknek alatta,
És neked ég lobogó lángunk. Hagyd, vesszenek úgy el
Elleneink, valamint a viznek cseppjei vesznek
A lángban, s valamint vasainkkal az áldozat elhull.
Vesszenek el, s tűzzel, vassal ronthassuk el őket."
Égre tekintgetvén így szóla Izár fia Kárel,
S a figyelő daliák mind megzendűltek utána.
Rettenetes lett most az imádság hangja szavokkal.
Szörnyű láng szemeik, mint egy bús üstökös, égtek,
És hademésztő tűz csillog vala mindenik arcán.
Igy könyörög komor anyjának, mikor érzi jövését,
Barna fejét rázván a vad kölyök éhes oroszlán,
Vagy sziklás fészekben ülő nagy sasfi, ha hallja
Barnás felhőkből apját csattogva leszállni;
Így könyörög nagy erőszakkal, s éhsége hevében
Éles erős szemeit, s száját megnyitja visítva.
Párducos Árpádnak csendes vala képe, s szemében
Köny ragyogott, mint kék levelen szép reggeli harmat,
Hangja pedig rettentőbb volt valamennyi szavánál,
Oly nagy erővel jött érző fejedelmi szivéből.
Még magasan lobogott a tűz nagy lángja Hadúrnak.
Kardjaikat kivonák mostan valamennyi vezérek,
S égre szegék, haragos hangon egyszerre kiáltván:
"Vesszenek el! tűzzel, vassal ronthassuk el őket."
Ezt mikor a seregek hallák, buzdulva emelték
Fegyveröket, földrendítő rivadással üvöltvén:
"Vesszenek el! tűzzel, vassal ronthassuk el őket."
Nem ropog így a hegy, mikor éltes sziklatetőin
Összeveszett viharok harcolnak durva szelekkel,
S roskadozó szirtét feketés üregekbe lehányják.
Vagy mikor a nyugvó tengerre zuhogva lecsapván
A magas árbocokat kitörik csikorogva derékon,
S tarka vitorlájú nászádokat összekevernek:
Nincs ily szörnyü moraj, s rémítő hangos üvöltés.
Hősei Alpárnak, meg nem réműltök-e, vagy kik
Messze hazából ily tova jöttök halni, görög nép
S harcos bolgárság, szivetek nem hűl-e meg erre?
Mért dobog oly zajosan, hajatok mért borzad az égre?
Oh bizony itt méltán támad félelmetek. Amely
Éjszakról iszonyún harsog, nem gyáva kiáltás:
Férfiak állanak ott, nagy romlást eskve reátok.