Vörösmarty Mihály

PROPOSITA SENTENTIA

Tündér szerencsénk oly csalfán forgatja gyarló ügyünket, hogy
örömünkért még annyi epedő siralmakkal adózunk reménytelenül
kerekedett esetinknek durva csapásit szenvedni kényszerítvén:

Kénnye szerint forgatja ügyünket a csalfa szerencse,
     Kénnye szerént felemel, s hány-vet a földre viszont.
Majd most szárnya alá vészen, s mosologva kecsegtet,
     S csábító színnel csalja betöltve, szemed.
Már amidön megnyerte szived, s bízodalmadat, elhágy,
     Boldogságoddal rútul a földig aláz.
Ily gyarló öröminknek talpköve, ily töredékeny
     Lábon állapodott sorsra kiszánva vagyunk.
Részesülünk öröm-órákban, nyájjaskodik a szív,
     Tréfáló ajakunk néha kacagva nevet.
Sokszor az emberiség terhét (ez okozza hibánkat)
     Meg nem fontoljuk, s alszik a lélek erő.
Vígadozunk, mulatunk, jádzunk, de a gyenge mosolygást
     Sokszor sírással fojtja el a bal eset!
Majd epedő sírás, hervasztó bú, szomorúság,
     Kétséggel rakodott gond keseríti szivünk.
Kétszerezett renddel öröminket félbe szakasztják
     Váratlan esetink, jön vigadásra bajunk.
Mint ama messze terült cserfát megfosztja diszétől
     Téli hideg, tavasz azt hozza szinére megint.
Szint úgy egy dolgunk vídít, keserít a jövendő
     Vagy már megjelenő óra csapásaival.
Most kiderült fénnyét bámulva csudáljuk a napnak,
     Nem sok idő mulván fénnye homályba borúl.
A hajnal csendes, reggel már fergeteget szűl,
     A nyugovó tenger mély habozásra hevűl.
Víz színén támadt buborék módjára enyésznek
     Mindenek e földön, csügged erő s hatalom.
Jég hátán épűlt hóhalmok az emberi dolgok,
     Omlanak, olvadnak s nem maradásra valók.
Hát ily gyarlóság bizodalmat is érdemel, ily nagy
     Tévelygésbe miként botlik az emberiség?
A mérget takaró fény elcsábitja szemünket
     S mint a szemetlen ló, ugy mi gödörbe bukunk.
A bajoló vétkek s a kevélység kedves előttünk,
     Mérges káromlás szánkbul omolva kiforr.
Bosszúló harag, írígység egymásra süvöltnek
     A kínos Poklok több szüleménnyeivel.
Igy rongálódunk, ha a múlandókra tekéntünk,
     Lélek isméret bús panaszokra fakaszt.
Sokszori tettünket szívünk bánkodva kesergi,
     Bár sokszor szánkban visszakerűlne szavunk.
Mégis hanyatt homlok dőlünk s rosszakra hevűlünk
     S csak vígyáztalanúl töltjük a vig napokat.
Igy a földi öröm tünemény; s fordúl bánatra, midőn azt
     Amit utóbb siratunk, merte mivelni eszünk.
Jót, rosszat tehetünk, abból mindenkor örömmel
     Részesülünk, ebből bút keseregve nyerünk.
Búsongjon hát aki akar, véget vetek én már;
     Akibe nem könnyen csüggedez a magyar ér!

Pest, 1816-1817