Vörösmarty Mihály

SONETT

Jó reményi a jövő időnek,
     Bármiként megúntam immár éltemet,
     S kértem, hogy tovább ne bukjam, végemet,
Kedvre bátorítva élni késztnek.

Élek; a csaló napok sietnek,
     Szívszakadva várok: a várt percenet
     Megjelent, s hah! mely kecsegtetett,
A remény, nem szül valót szivemnek.

     Mily sokat visz gyors időnk magával!
Nézd, amott a múltak néma tengere
Tág ölébe minden voltat bévere.

     Oh! csak a remény a biztatással
Nem merűl el abba; sőt előbbre kel,
S a jövőből hozzám új csalást lehel.

Pest, 1820