Vörösmarty Mihály

SZÉP ASSZONY

(Művészeti vetélkedés Kisfaludy Károllal)*

Tatárjáráskor egy jó férfinak,
Kit társi Bús Ferencnek híttanak,
Erdők között ép úri háza volt,
Mely ellenségnek még nem udvarolt.
Fő bútor benne a szép nő vala,
Ferencünk édes kedves angyala;
- Így hívatá magát a kis gonosz,
Bár benn' együtt volt minden házi rosz. -
Hűsége nád, és nyelve kard; maga
Majd fergeteg, majd villám zápora;
S ha minden férfi oly vitéz vala,
Nem vesztél volna úgy, oh Hunnia!
Elég az hozzá: bármily volt Kató,
Bár kedve tengerhabként változó,
Bár férjével váltig hadakozott,
De szép, igen szép volt az átkozott.
     Történt, hogy visszakészült a tatár.
Dultan minden, nem volt mit enni már;
Az éhség kergeté a sereget,
Melyet vitézség meg nem győzhetett.
De még kitértek néhol s a vadak
Végső dühvel szörnyekké váltanak.
Hogy s hogy nem volt? egy erre tévede,
Egy rőt tatárfi; vállán tegeze,
Kezében kard, vasünge tetemén,
S öldöklés lángja apró két szemén;
Mindenfelé, ahol járt, rettenet
Volt e kis ember százezer felett.
Hogy erre tért, körültekintgete,
S magával ilyenkép beszélgete:
"Ki az, ki ott oly kényesen tanyáz?
Kié a kert, kié az úri ház?
Oh boldog óra, boldogabb tatár,
Itt téged e ház kincsre, nagyra vár."
S jön, lát és győz - nem, győzetik!
Most egyszer színe százszor változik;
Rőtből rőtebbé, s apró két szeme
Két pislogó mécs s minden fegyvere.
Majd hogy magához tér a bámulat,
Lélekzetet vesz, s mond ily szavakat:
     "Hallod, magyar, dúlhatnám házadat,
S ha jelt adok, kövön kő nem marad:
De nem bántlak, nem bántom kincsedet,
Engedd ez egyet át, szép hölgyedet."
     Igy a lator vér, a tatárfi s jő;
Már fenn ölében a szép ifju nő,
Választ sem várva hajt s rohan tova,
S örűl, hogyan nem még talán soha.
A férj - ki fesse lelke bánatát?! -
Utána néz, amilyen messze lát,
És mit tesz? ah hajléka puszta már;
Bámúl és felsohajt: "Szegény tatár!"

1830 eleje

* Lásd ennek "Bánkódó férj"-ét