Vörösmarty Mihály

T. CZINKE ÚRNAK

Egy boldog észnek messzeható tüze
Villám sugárral fejti ki a homály
     Irígy öléből rég nem ismért
          Kincseit a henye századoknak.

Természetünknek titkaiból sokan
Tisztább világot hoznak az ég alá;
     Ez számmal, és csekély jelekkel
          Fölhat az égi utak nyomába,

S tovább halad még, mint ki egész korát
Éltének a föld utjain éli el;
     Amaz vasával dúlva száguld
          Várasokon, hegyeken, mezőkön:

Bátor szivének hódol az alvilág,
Kitér dühének minden: erőtelen
     Hatalma egy félénk Királynak
          Nem szegi meg szabados menését.

Rettegve jár, kel kincsein a fukar,
És már csak éltét félti, ha látja őt.
     O nagyra termett lélek ez! - sőt
          Még az is, aki hadát dicséri,

S eltelve gőgös képzetivel zajos
Lelkének árját versiben önti ki,
     Rest földe gőzén túl az ormok
          Napratörő sasaként kerengvén.

De mit tesz ez mind? Gyakran igen komor
A bölcs, s kietlen minden egyéb nagy ész,
     Ha csak fölöttünk jár s szivünkhöz
          Nem rokon árjaival csapong el.

A had vezérét hírdeti kürtjein
Inségre jutván sok nyomorúlt csoport,
     És gyakran, haj! csak így terűl el,
          Nagy neve a szomorú nyomokban!

Ember! tebenned még nemesebbek is
Találtatók: a szív födi őket: az
     Őszinte, jó szív, mely nagyobb kincs
          Hogysem elég jelesen nevezni

Képes lehetnék. Ámde ne csapj tovább
Áldozni készűlt érzetem: itt leled
     Kedvelt Tanítód jó szivében
          Tárgyaidat: nosza szótlan áldozz!

Pest, 1820