Vörösmarty Mihály

T[ESLÉR] BARÁTOMHOZ

Miként nyugatnak gyenge fuvalma, mely
Lebbenve kél a vad hegyek öbliből,
     S lassú nyögéssel zúgja végig
          Gallyasodó ligetünk vidékét,

Titkon sohajtod bánatodat te is.
Fojtott keserv zeng bús ajakid közűl:
A tűrhetetlen veszteséget
                Sínli szived, s töredezve vérzik.

Sérelmeidnek nem tudom én okát;
De részvevéssel hallom az ily panaszt
     Mert én is oh - és hányan érzik! -
          Érezem a keserű nap átkát.

Szépen virít zöld ágakon a virág;
De törzsökének keblibe hull hamar,
     Mig végre ezt is sírba dönti
          A lecsapó zivatar nyomása.

T[eslér]! im ígyen változik életünk,
Hamar lehervad a kis örömvirág:
     Temessük a tört szívbe, ah majd,
          Megszakad az valahára s nyugszik.

Így ír barátod, kit ha talán feléd
Vezet korának szétlebegő szele:
     Olvashatod bágyadt szeméből
          Hasztalanúl epedő szerelmét,

S más szenvedések szembetünő jelét.
De tűrni tud már: nyugva tekinti a
     Napnak borultát, nyugva várja
          Felleg alól kitörő világát.

Börzsöny, 1822. március-április